38 Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. 39 Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. 40 Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok munka. Ezért odajött, és így szólt: Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a munkában? Mondd hát neki, hogy segítsen! 41 Az Úr azonban így felelt neki: Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, 42 pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle (Lukács 10,38-42).
Márta és Mária történetét jól ismerjük. Ilyenkor el szoktuk ítélni Mártát. Tipikus példabeszédnek tekintjük a vasárnap délelőttökre, amikor a szorgos háziasszonyokat kell szidalmazni, amiért nem voltak templomban, hanem a csigatésztát gömbölyítették és a rántotthúst sütötték a vasárnapi ebédhez, hogy mire megjön a templomból a ház ura, frissen gőzölögjön a leves az ünnepi asztalon. Működik ez a szidalmazás, mivel amikor elhangzik, az érintettek úgysincsenek ott. A másik pedig megelégedéssel gyömöszölheti vissza tudatalattijába a folyton fel-felbukkanó lelkiismeret-furdalását.
Éppen ezért, másképp magyarázom most.
Ábrahámra gondolok.
1 Azután megjelent neki az Úr Mamré tölgyesében, amikor a déli hőség idején a sátor bejáratában üldögélt. 2 Fölemelte tekintetét, és látta, hogy három férfi áll előtte. Amint meglátta őket, eléjük futott a sátor bejáratától, földre borult, 3 és így szólt: Uram, ha elnyertem jóindulatodat, kérlek, ne kerüld el szolgádat! 4 Mindjárt hozatok egy kis vizet, mossátok meg a lábatokat, és dőljetek le a fa alá! 5 Én meg hozok egy falat kenyeret, hogy felüdüljetek, és úgy menjetek tovább, ha szolgátok mellett mentek el! Ők azt felelték: Tedd azt, amit mondtál! 6 Ábrahám besietett Sárához a sátorba, és azt mondta: Siess, dagassz meg három mérték finomlisztet, és süss lángost! 7 Majd kiszaladt Ábrahám a csordához, fogott egy szép és zsenge borjút, odaadta a legényének, az pedig gyorsan elkészítette. 8 Azután vett vajat, tejet, meg vette a borjút, amelyet elkészíttetett, és eléjük tette. Ő maga pedig ott állt mellettük a fa alatt, amíg ettek (1Mózes 18-1-8).
„A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg” (Zsid 13,2).
Lehet ezt a történetet így is nézni. Márta Ábrahám példáját követi, amikor megvendégel Valakit, aki az angyaloknál is nagyobb. A főzés fontos! A főzés istentisztelet.
„Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna?” – „Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg” (Mt 25,37.40).
A főzés istentisztelet.
Ezért mondjuk el minden étkezés előtt az asztali áldást: „Jöjj, Úr Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Ámen.” „Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott. Ámen.”
Észrevesszük, hogy az ételkészítés is ugyanolyan séma mentén működik, mint az igehirdetés? Adatik az étel, amit el lehet készíteni, amit szét lehet osztani. Ahogy az Ige is adatik, és táplálja a gyülekezetet. „Jöjj, Úr Jézus...” Ugyanúgy hívjuk az Úr Jézust segítségül, ahogy istentisztelet sincsen nélküle. És Ő jön. Vendégünk lesz, ott az asztalnál, ahol eszünk. Ezért minden sürgölődésünk megszentelődik, és arra a Jézusra tekintve sütjük a rántotthúst, aki vendégünk. Egyszerre vagyunk Márta és Mária főzés közben. Miközben megtiszteljük Vendégünket azzal, hogy megkínáljuk, teljes figyelmünket Neki szenteljük.
Nem is lehet másképp vendégül látni valakit. Csak úgy, ha odafigyelünk rá. Ha imádkozunk érte! Valójában minden főzés imádsággal kezdődik. Ahogy egy lelkipásztor imádkozik a gyülekezetért, mindenkiért egyenként, úgy imádkozik az ember főzés előtt. Szívére veszi egyenként az embereket, és elkéri a mai napra való táplálékot. Ízlése szerint, szüksége szerint. Hogy örömöt okozzon. Hogy az étel gyógyítson. Hogy erőt adjon a munkához. Hogy feledtesse a bánatot. Hogy otthont teremtsen. A főzés – istentisztelet.
A főzés: életet ment! Mennyei erőket közvetít!
Gondoljunk csak Illésre...
1 Amikor Aháb elmondta Jezábelnek mindazt, amit Illés tett, és hogy a prófétákat megölte karddal, 2 Jezábel követet küldött Illéshez ezzel az üzenettel: Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt! 3 Illés megijedt, felkerekedett és ment, hogy mentse az életét, és elérkezett a júdai Beérsebába. Legényét ott hagyta, 4 ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre. Odaért egy rekettyebokorhoz, és leült alá. Azt kívánta, bárcsak meghalna, és így szólt: Elég most már, Uram! Vedd el az életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél! 5 Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De egyszer csak egy angyal érintette meg, és ezt mondta neki: Kelj föl, egyél! 6 Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél ott van egy forró kövön sült lángos és egy korsó víz. Evett, ivott, majd újra lefeküdt. 7 Az Úr angyala másodszor is visszatért, megérintette, és ezt mondta: Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted! 8 Ő fölkelt, evett és ivott, majd annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig (1Kir 19,1-8).
Így gondoljunk a húsvéti tálra. A szekrényből elővett mintás porcelán tálakra, a művészien elrendezett sonkaszeletekre, a különleges házikolbászra, a tulipán-mintába szedett keménytojásra, a cékla élénk színére, és a frissen sütött házi fonottkalácsra. Istentisztelet. Amikor egymással tettétek meg, a Feltámadott Úr Jézus Krisztust vendégeltétek meg. Jöjj, Úr Jézus, légy vendégünk, Te áldd meg, és sokasítsd meg a kezünkben, hogy sokakat meg tudjunk vendégelni belőle.
De ma péntek van. Böjti péntek. A „nem evés” napja. Van egy szép igénk erre a napra: „Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg. Aki eszik, az is az Úrért eszik, hiszen hálát ad Istennek. Aki pedig nem eszik, az Úrért nem eszik, és szintén hálát ad Istennek” (Róm 14,6). Most az Úrért nem eszünk, hogy majd Húsvétvasárnap az Úrért együnk.