Egy kisfiú játszik. Autókkal. Van mindenféle fajtájú autója: traktor, teherautó, szemetesautó... Odajön, megmutatja. Mintha egész sereg mesebeli lénnyel volna körülvéve. Az autók megélednek, és történeteik vannak. És hirtelen baleset történik. Nem lehet megjavítani! Újra meg újra elmeséli a kisfiú, hogy történt a baleset.
Játék. A játék egy olyan tér, ahová leképezi az ember a valóságot, hogy megoldást találjon. De a helyrehozhatatlanra, a tragédiára nincs megoldás.
Éppen ezért, a gyerekeknek szükségük van imádságra is. Nem valamiféle játék-istenre, egy képzeletbeli játéktérben, hanem a valódi Teremtő, Mindenható, Megváltó, Gondviselő, Gyógyító és halottakat feltámasztó Istenre. A gyerekeknek szükségük van arra a tudásra, hogy honnan ered az élet. Édenkertről kell hallania, az ember megformálásáról. Különben egész egyszerűen képtelenek lesznek megküzdeni a tragédiák gondolatával.
De nem csak tudásra van szükségük a gyerekeknek. Hanem valahogy egészen meg kell merítkezniük Isten szeretetében, hogy még annál is erősebben körülvegye őket, mint ahogy a világ bajával érintkezésbe kerülnek. Hogy Isten mentő szeretete győzzön, és reményt adjon nekik.
Ősidők óta erre valók a mesék. És erre valók az énekek. Nem mindegy, milyen mesék! Nemrégiben mesekönyvet kerestem egy könyvesboltban: „Pozitív mesék”, „Mindennapi történetek”, „Pistike az iskolában”. Nem hétköznapi történetekre van szüksége a gyerekeknek, hanem a mennyei erőket kell megismerniük. Nem erkölcsi tanításra van szükségük elsősorban a gyerekeknek, hanem meg kell ismerniük azt a mennyei Hatalmat, Akihez kiálthatnak, amikor életük során valami mély szakadékhoz érkeznek. A jó tettek csak eszközök abban, hogy valami nagy egészet felépítsenek, helyreállítsanak egy-egy történet szereplői. A kiteljesedés, a helyreállítás az, ami felé minden Istentől ihletett történet halad. Üdvösség. A képek, a képzelet sok olyan lelki mozdulatot tud közvetíteni, amit az elemző-logikus gondolkodás és tanítás képtelen átadni.
Mesék, minden alkalommal ugyanazokkal a szavakkal. Ez is érdekes. A gyerekek ragaszkodnak hozzá, hogy mindig szó szerint legyen. Mert ők tudják, hogy a történet szálát nem szabad megszakítani, hogy biztosan legyen célba érés. Ahogy Istennek a ránk szabott Igéjét sem szabad szabadon válogatni: ott is biztos a folytatás, a célba érés. Az emberbe mélyen bele van írva, hogy egy történet mentén éljük az életünket. Ez is imádság, hogy végigjárunk egy „utat”, egy „mesét”, egy történetet, amit az Úr előre megírt rólunk.
És énekelünk. Az ének olyan, mint a légzés. Kisgyermekkorban kell megtanulni énekelni, hogy az ének is anyanyelvünk legyen. Aki csak idegen nyelven énekel, az nem tud igazán szívből imádkozni éneklés közben. Annak csak szereplés, előadás lesz, amit csinál. Megtanítani a gyermekeknek az énekes imádság nyelvét. Fontos ez.
Én gyanítom, hogy sok lelki probléma ma abból adódik, hogy a gyerekekkel nem beszélgetünk énekelve. Ahogy egy beszédében gátolt gyermek is frusztrált, ideges lesz, és tehetetlenségét valami bosszantó, bántó pótcselekvéssel fogja kompenzálni, úgy torzul el az ember lelkivilága, ha az imádságnak az Istentől kapott természetes nyelvét, az éneket nem tanulja meg idejében.
Melyik ének milyen életkorban való egy gyermeknek?
Ha azt látjuk, hogy ez a kicsi fiú minden szabad pillanatát azzal tölti, hogy a helyrehozhatatlan tragédiára, a halálra megoldást találjon, akkor már megérett arra a pillanat, hogy énekeljünk neki a feltámadásról.