Isten szívén megpihenve forrjon szívünk egybe hát.
Hitünk karja úgy ölelje Édes Megváltónkat át!
Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei,
Mi cselédek, ő a gazda, Ő miénk, övéi mi.
Szeretetben összeforrva, Egy közös test tagjai,
Tudjuk egymásért harcolva, Ha kell, vérünk ontani.
Úgy szerette földi nyáját S halt meg értünk jó Urunk;
Fájna néki, látva minket, Hogy szeretni nem tudunk.
Nevelj minket egyességre, Mint Atyáddal egy te vagy,
Míg eggyé lesz benned végre Minden szív az ég alatt;
Míg Szentlelked tiszta fénye Lesz csak fényünk és napunk,
S a világ meglátja végre, Hogy tanítványid vagyunk.
Régi számozás szerinti 395. énekünk.
Nehezen találok olyan felvételt, ahol érezném az előadásban az egy test tagjainak összehangolt éneklését. Sokkal inkább énekelünk egymás előtt, mint egymással. Sokkal inkább imádkozunk egymás tekintetétől félve, mint egyszerre dobbanó szívvel az Úr előtt.
Pedig ez volna az előfeltétele annak, hogy ketten vagy hárman egy akarattal kérjünk valamit imádságban Urunktól. Ez volna az imaközösség. Hogy kinek-kinek szabadon lehet más-más saját hangja, és mégsem kerülnénk ellentmondásba egymással, hanem az egy közös akarat fényét csak színeire bontanánk.
Fáj néki, látva minket, hogy szeretni nem tudunk. Egyelőre még sokkal gyakrabban esik meg az, hogy egymás ellen harcolunk, és egymás „vérét ontjuk”. De legalább ezt meg tudjuk vallani együtt, közösen.
Egy akarattal lenni... Egy közös test tagjai. Nehéz lecke ez. Önfeláldozással jár. Lemondással. Saját vérünk árán tudunk megbocsátani. „Tudjuk egymásért harcolva”... engedni, hogy a szemet szemért, fogat fogért elv ne érvényesüljön mindig. Hogy egyszer vége legyen a harcnak. Hátha a másik is felocsúdik, hátha egyszer észhez tér. Akkor már rajtam ne múljon. Legyek kész a békekötés, a közös megszentelődés pillanatára. Még ha baleknak nem is kell lennem, hogy a szándékos gonoszságot mindig engedjem.
Imaközösségekre van szükségünk, ahol nem azért imádkozunk, hogy bebizonyítsuk a másiknak, hogy az adott pillanatban jobban játsszuk a hívő ember szerepét, mint ő. Imaközösségekre van szükségünk, ahol nem nézzük ki magunk közül azt, aki nem az előírásaink, az elvárásaink szerint imádkozik fenséges jelenlétünk előtt. Ahol nem kötelezzük az embereket, hogy mutassák fel Istennel való élő kapcsolatukat nekünk, mint BKV ellenőrök előtt a metrójegyet.
Isten szívén megpihenve forrjon szívünk egybe hát. Ne legyen hazugság, képmutatás, amikor énekeljük, imádkozzuk együtt ezt az éneket! Nem a pályázat megvalósítását kell dokumentálnunk, hogy ebbe a rubrikába is betehessük a pipát.
Mert a világot nem lehet becsapni. A világ látja, ha színjáték az egész.
De mi gyengék vagyunk ehhez. Mi nem tudunk magunktól egy test tagjaivá összenőni. Éppen ezért, ha nem is igazak az ének sorai most még, mégis együtt, egy szívvel és egy lélekkel imádkozunk, amikor énekeljük. Még nem, de már igen.
Isten szívén megpihenve forrjon szívünk egybe hát.
Hitünk karja úgy ölelje Édes Megváltónkat át!
Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei,
Mi cselédek, ő a gazda, Ő miénk, övéi mi.
Szeretetben összeforrva, Egy közös test tagjai,
Tudjuk egymásért harcolva, Ha kell, vérünk ontani.
Úgy szerette földi nyáját S halt meg értünk jó Urunk;
Fájna néki, látva minket, Hogy szeretni nem tudunk.
Nevelj minket egyességre, Mint Atyáddal egy te vagy,
Míg eggyé lesz benned végre Minden szív az ég alatt;
Míg Szentlelked tiszta fénye Lesz csak fényünk és napunk,
S a világ meglátja végre, Hogy tanítványid vagyunk.