Imádság van az istentiszteleten is. A református liturgiában egy úrvacsora nélküli vasárnapi istentiszteleten kétszer van imádság. Az igehirdetés előtt, és az igehirdetés után.
Az istentisztelet egy párbeszéd. A gyülekezet megérkezik, előkészíti magát Isten Igéjének hallására, és amikor hallotta Isten szavát, akkor válaszol Istennek imádságban. Az imádságok ezért eszerint épülnek fel. A lelkész, vagy aki a liturgiát vezeti, a gyülekezet képviseletében szólal meg, mintha az egész gyülekezet ugyanazokkal a szavakkal imádkozna. Mert ez így is van, az egész gyülekezet imádkozik ilyenkor. Megállunk Isten előtt. Tudatosítjuk magunkban, hogy kicsoda az az Isten, aki előtt állunk. És gyönyörködünk Őbenne, magasztaljuk Őt, egyszerűen örülünk annak, hogy Ő jelen van, és kérjük, hogy nézzen ránk. Megmutatjuk magunkat Neki. Úgy, ahogy vagyunk. És Isten szentségének fényében hirtelen nagy kontraszttal láthatóvá válnak a mi bűneink. Ezért rádöbbenünk, hogy nem állhatunk meg élve a szent Isten színe előtt. És ezért bűnbocsánatért kell könyörögnünk. Tudván, hogy Jézus Krisztus megszüntette a szakadékot köztünk és Isten között, kiengesztelte az Ő haragját, amiben el kellett volna pusztulnunk. Tehát nem halunk meg. De mi porból lettünk, és nem tudjuk a mennyei üzenetet felfogni, ezért Isten Szent Lelkére van szükségünk, hogy jöjjön, és nyissa meg a füleinket, nyisson meg minket az Igére. Legyen értelme annak az életünkben, konkrét, kézzelfogható értelme, ami az Igében hangzik.
Azután szól az igehirdetés, és mi megértünk valamit belőle. Egy kicsit Isten szemével kezdjük látni a világot. És akkor ismét szükségünk van arra, hogy Istennel beszélgessünk. Ennek a beszélgetésnek egy részét hangosítja ki a lelkész a prédikáció utáni imádságban. Otthon aztán folytatjuk. Isten nekünk adott ajándékairól van szó – és mi hálát adunk értük. Ígéretek hangzanak az Igéből – és akkor mi kérjük imádságban, amit az Úr megígért. Rávilágít a bűneinkre az igehirdetés – és mi szabadulásért imádkozunk. Bátorít valamire, kér valamire az igehirdetés, parancsol valamit – és mi erőt kérünk ehhez, elkérjük az Úr tervének a részleteit, avasson be annyira, hogy el tudjunk indulni, bele tudjunk kezdeni abba a feladatba, amit ránk bízott. Az Ige bepillantást enged az üdvösség tökéletes békességébe, örömébe – és mi ránézünk erre a világra, és ahová csak nézünk, mindenütt a halál nyomait vesszük észre. És akkor imádkozunk: gyógyulásért, vigasztalásért, békéért, megtérésekért, jóvátételért, örömért, új alkotásokért és örökkévaló üdvösségért. Közelben és távolban.
Egyedül is tudunk imádkozni, de az imádság ereje akkor látszik meg igazán, amikor közösségben tesszük. Mert itt a földön „küzdő egyház” vagyunk, akik nem test és vér ellen, de hatalmak, erők, istenellenes lázadások ellen harcolunk. Néha pontosan nem is tudjuk megmondani, hogy ezek valamiféle láthatatlan lények-e akik akadályozzák a jót, vagy az emberi gonoszság képes ilyen tartós szövetségekre. Ezért van annál nagyobb szükségünk arra, hogy ne magányosan, elhagyatva próbáljunk vergődni. Hogy ne úgy járjunk, mint az eltévedt bárány, akire falkában támadnak a farkasok. Velünk van a Jó Pásztor. Ezért együtt kell az Úr előtt megállnunk, hogy a Gonosz erőit távol tudjuk tartani. Hogy ne embereket kelljen kizárnunk, ha védekezni akarunk, hanem az a csoda is megtörténhessen, egyre többször, hogy emberből űzhessük ki a gonoszt Jézus Krisztus nevében.
Nagy csoda az istentisztelet imádsága...