A Szentírásnak van egy imádságoskönyve. A Zsoltárok könyve. 150 zsoltár.
Ha az iskolai tanulmányaimra gondolok, akkor azt kell mondjam, hogy ilyen tantárgyunk nem volt, amivel a Zsoltárok könyve foglalkozik.
Tanultunk történelmet, ezt hasonlíthatom a Biblia történeti könyveihez. Később megtanultuk a törvényeket, a jogszabályokat. Ezeket is megtaláljuk a Tízparancsolatban, a zsidó nép együttélési szabályaiban, vagy az Újszövetségben Pál apostol leveleiben, amikor a gyülekezetek életrendjét próbálja kijelölni valahogy. A matematikát és a fizikát most nem említem, ezek, úgy tűnik, Biblián kívüli tudományok. És ott van az irodalom. Ez már közelít a zsoltárokhoz. Ott emberek írják át magukat szöveg-alakba. Regény, dráma képzelt szereplőkkel, társadalmi-pszichológiai törvényszerűségekkel, szükségszerűségekkel. Versek, egy-egy életérzéssel. Mert az embernek ki kell mondania magát. De az irodalom mégsem olyan, mint a zsoltárok. Mert a zsoltárokban Isten ad az embernek szavakat, hogy Őelőtte úgy mondjuk ki magunkat, hogy abból Isten országa épüljön.
Összefüggésben áll Isten népének imádsága Isten népének történelmével. Van a külső történet, amit megírnak a krónikások, amit esténként a családi asztalnál adnak tovább, és vannak az imádságok, a belső történet, amiket újból és újból imádkoznak azok, akikkel történnek a dolgok. Azt hiszem, amikor történelmet tanulunk, akkor a történelem nagy pillanataiban elmondott imádságokat is meg kellene tanulnunk hozzá. Hunyadi János győzelme mellé Kapisztrán János prédikációit és imádságait is meg kellene ismerni, hogy valós képünk legyen a nándorfehérvári győzelemről.
Gondoljunk bele, hogy Jézus Krisztus úgy élte az életét, hogy kívülről tudta és imádkozta-énekelte ezeket a zsoltárokat. Ez az Ő belső története. Nem csak a 22. vagy a 69. zsoltárt énekelte, hanem mindegyiket. Mert ez Istennek az az Igéje, amit Jézus úgy töltött be, hogy ezekkel kellett imádkoznia élete egy-egy pontján.
Amikor mi is ezekkel a zsoltárokkal imádkozunk, akkor Jézus Krisztus belső történetébe kapcsolódunk be, Ővele közösségben imádkozunk, és ezért elkezd velünk történni az Ő külső története, a megváltás, és ajándékba kapjuk a feltámadás erőit.
Ez a titka Krisztus követésének. Hogy ne külsőleg próbáljuk lemásolni az Ő életét, életmódját, ne hőst csináljunk belőle, akit úgy utánzunk, hogy csiszoljuk az erényeinket, testileg-lelkileg erősödünk, és egyszer csak mi is eljutunk egy szintre, ahol már majdnem olyanok vagyunk, mint Ő. Ha így állunk neki, akkor túl fogjuk vállalni magunkat, és előbb-utóbb beleroppanunk. Mi nem vagyunk bűntelenek, mi nem a testté lett Ige vagyunk.
A feladat az, hogy mielőtt elkezdenénk cselekedni, Ővele imádkozzunk. Az Ő Szent Lelkének segítségül hívásával, azokkal a szavakkal, amivel Ő is imádkozott.
… az első zsoltárból idézek: „Aki … az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz” (Zsoltárok 1,2-3).
Aki Jézus Krisztussal, az Ő imádságaival imádkozik, abból élő víz folyamai ömlenek...