Van a Heidelbergi Káténak egy kérdés-felelete, ami már első olvasásra nagyon megérintett. Talán ez volt az, amelyik a legjobban elgondolkodtatott, és a legjobban megváltoztatta az életemet.
53. Mit hiszel a Szentlélekről?
Hiszem először, hogy ő valóságos és örök Isten az Atyával és a Fiúval.
Másodszor, hogy ő nekem is adatott, engem igaz hit által Krisztusnak és Krisztus minden jótéteményeinek részesévé tesz,
vigasztal, és velem marad örökké.
Hiszem először, hogy ő valóságos és örök Isten az Atyával és a Fiúval együtt. Eddig rendben van. Van egy elképzelés Istenről, akár tudom is hinni, miért ne? De azután folytatódik: „Másodszor, hogy ő nekem is adatott”. Hiszem, hogy a Szentlélek nekem is adatott. Ez már nagy körültekintést igényel, hogy őszintén, becsületesen merjek ilyet állítani. Isten adatott nekem. A Szentlélek Isten kitöltetett rám. Úgy, hogy Krisztus minden jótéteményeinek részesévé tesz: az Ő békességének részesévé, gyógyításainak részesévé, a világ megváltásának részesévé, a bűn eltörlésének részesévé, és a halál legyőzésének részesévé. És még ezzel sem mondtam el mindent, mert nem csak Krisztus ajándékainak részesévé, hanem Krisztusnak magának részesévé tesz. Felfoghatatlan ajándék!
Isten Szent Lelke nekem is adatott, hogy soha többet ne mondhassam azt, hogy Isten elfordult tőlem, és nem akar velem beszélni. Az emberi érzéseim megcsalhatnak, a gondolkodásom a töredékes információk alapján téves következtetésre juthat. De a Szentlélek adatott nekem, és Ő mindezeken felül van: hiszem, hogy Ő nekem is adatott.
És ha ez a helyzet, akkor az imádságaim is mások lesznek, ennek fényében születnek meg.
„Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak. Még a szolgákra és szolgálólányokra is kitöltöm lelkemet abban az időben” (Jóel 3,1-2).
Sokan azt mondják, hogy ugyan, nem kell úgy felvágni, ma már nincs prófétaság! Ez még akkoriban volt, az ószövetségi korban, amikor Krisztus még nem jött el, és nem mondott el nekünk mindent. Elég a Szentírást olvasni, abban minden ki van jelentve – mondják ezek az emberek. És akkor kinyitom a Szentírást, és azt mondja, hogy „kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak...” És én hiszem, hogy a Szentlélek nekem is adatott, erre tettem fogadalmat, amikor konfirmáltam.
Tehát ószövetségi értelemben már nincsenek próféták, és mégis prófétálunk. A prófétaság kissé megzavarja a földi rendet, mert ilyenkor nem a hierarchia szerinti felettesek adnak parancsokat, hanem a ranglétra legalján lévő senkik szólalnak meg Isten tekintélyével. Mert bárhová is sodorta az embert a sors, a társadalom gépezete akármilyen sarokba is szorította be, a prófétálás Lelke számára nincsenek akadályok.
Valóban, régen Izráel népe körében kijelölt emberek voltak a prófétaság tisztére: Sámuel, Illés, Elizeus, vagy akár Mózes és Ábrahám. Mert kellettek a „szakemberek”, akik értettek ahhoz, hogy kell Istent megszólítani. Ma is úgy érezzük néha, hogy nem vagyunk elég profik a hit területén, szükségünk van valakire, aki tudja, hogy kell Istent kérni, hogy kell Istennel megbeszélni a dolgokat. De Istennek nem az a szándéka, hogy elzárjon minket magától, hogy csak közülünk kijelölt kapcsolattartókon keresztül érintkezhessünk Vele. Nekünk már van közbenjárónk, Jézus Krisztus, aki által mehetünk a mi mennyei Atyánkhoz. „Kitöltöm majd lelkemet minden emberre” – és az élet egy-egy kijelölt területén mind próféták leszünk. Mind fordulhatunk Istenhez.
Kérdezni.
Megkérdezni Urunkat, hogy miért nem válaszol? Miért jutottunk zsákutcába? És akkor Ő ítél. Ítéletet mond, felfedi a valóságot rólunk. Mert csak úgy lehet elrendezni a vitás ügyeket, ha előbb tiszta vizet öntünk a pohárba. Az ítélet Lelkét kapjuk. Nem az ítélkezés lelkét, hogy egy-egy ellenfelünket ne tekintsük többet embernek. Hanem azt, hogy meg tudjuk ítélni, mi az, ami Istennek kedves.
„Hozzád emelem, Uram, lelkemet! … Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess engem a te igazságodban, és taníts engem, mert te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak téged” (Zsoltárok 25,1.4-5).