Kálvin bűnvalló imádságát Genfben együtt mondta a gyülekezet. Erdélyben mind a mai napig része az istentiszteleti liturgiának. Így kezdődik: „Úr Isten, örökkévaló és mindenható Atyánk! Íme egybegyültünk itt és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat...”
Mert úgy van az, hogy amikor az ember úgy dönt, hogy nem gyűlik egybe vasárnap egy külön erre a célra szentelt Isten házában, hanem főzés-porszívózás közben hallgatja az istentiszteleti közvetítést valahol valamilyen rádióból, akkor nem tudja igazán összeszedni magát. Akkor szétszóródik az ember. Akkor háromszor-négyszer le kell állítani a felvételt, mert csörög a telefon, mert meg kell fordítani a húst, mert odaszalad valaki, és megkér, hogy segítsek neki kirázni a szőnyeget, csönget a postás és különben is hegyekben állnak a javításra váró dolgozatok.
Beülök egy csendes szobába. Bezárom az ajtót. És a gondolataim valahol máshol vannak. Ezért kell ez nagyon, hogy „a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában”. Isten trónusa előtt. Mint ahogy a protokoll szerint az óvodásokat sétáltatják: álljatok párba, mindenki fogja meg a párja kezét! Mert ha párban vannak, akkor nem szaladnak szét. Akkor a spontán támadt ötletek nem tudnak érvényesülni, és lehet haladni szépen a járdán, terv szerint. Nekünk is szükségünk van az előre megbeszélt alkalmakra, a testvérekre, akik megtartanak arra a pár percre az imádság összeszedettségében.
A Legnagyobbnak is szüksége volt erre a közösségre. Ha visszaemlékezünk a megdicsőülés helyének jelenetére, ha elolvassuk a Gecsemáné-kerti jelenetet, felfedezhetjük, hogy Jézus Krisztus is „a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában” imádkozik.
„Ezután eltávozott onnan, és szokása szerint az Olajfák hegyére ment. Követték a tanítványai is. Mikor pedig odaért, így szólt hozzájuk: Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! Azután eltávolodott tőlük mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, hogy erősítse őt. Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek. Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, és látta, hogy a szomorúságtól kimerülve alszanak. Ekkor így szólt hozzájuk: Miért alusztok? Keljetek fel, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Lukács 22,39-46)
Ha Urunknak is szüksége volt egy istentiszteleti közösségre az imádsághoz, hogyne volna szükségünk nekünk is? Beülünk a belső szobánkba, és kinyitjuk a Szentírást, hogy általa közösségbe kerüljünk a Szentlélekkel, aki adatott nekünk. Hogy közösségbe kerüljünk Jézus Krisztussal, aki értünk imádkozik mennyei Atyja jobbján. Közösségbe kerülünk azokkal, akik előrementek, és könyörögnek ezért a világért. Közösségbe kerülünk mindenkivel, testvéreinkkel, aki a világ különböző pontjain ebben a pillanatban ugyanígy, bemennek a belső szobájukba, kinyitják a Szentírást, és imádkoznak. És énekeljük azokat az énekeket, amivel szívből és hittel imádkoznak ezrek-tízezrek-milliók rajtunk kívül.
… Állok a piros lámpánál ma, és megszólal bennem az ének: „Uram Isten, siess Minket megsegíteni, Ily nagy szükségünkben, Krisztus Jézusért, Mi Urunkért, És Megváltónkért.” (151. énekünk). És tudom, hogy sokan, emberek milliói énekelték, és énekelik ezt az éneket, és hívják segítségül Istenünket. És Ő jönni fog, már jelen is van. Szinte érezhetően.