„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”...
Apánk.
Kinek milyen apja van, volt?
Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz (Zsoltárok 103,13).
Mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel (Példabeszédek 3,12).
„Én is azt mondom nektek: kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak megnyittatik. Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor az halat kér tőle, vagy amikor tojást kér, skorpiót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle” (Lukács 11,9-13).
„Ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek” (Lukács 15,17-24).
Négyféle apa: az irgalmas apa, a szigorú apa, a gonosz létére gondoskodó apa és a megengedő és kegyelmes apa.
Nekünk milyen apánk van, volt? Volt egyáltalán, vagy „kollektív apánk” volt, és azt élhettük át, hogy miként vetett ki magából a világ? Jófej apánk volt, akivel mindig olyan jól lehetett játszani, akivel élmény volt az élet? Szigorú apánk volt, aki könyörtelenül rendre akart nevelni, és mi fellélegeztünk, amikor kiszabadultunk a hatalma alól?
A Szentírásnak nincsenek illúziói az apákról, amikor arra tanít, hogy Istent a mi Atyánknak szólítsuk. Nem arra kér, amit Feuerbach feltételez a vallásos emberről, hogy egyszerűen csak kivetítünk magunknak egy apaképet, és azt imádjuk istenként. Ne vetítsük ki az apaképeinket, mert ha mindenki kivetítené azt, ami magában hordoz, egy elég furcsa film közepén találnánk magunkat.
Inkább Isten képét hordozzuk apaként-anyaként magunkon.
Azért nyomokban mégis össze lehet szedni valamit a létező apákból, amivel Istenről beszélni lehet. Irgalmas az Isten. Isten lát, Isten számon tartja útjainkat, és Isten néha tanácsol. Mi pedig nem fogadjuk meg az Ő tanácsát. És Isten néha megállít: nem, arra nem mehetsz tovább. Nem csak a 18 éven aluliakat állítja meg, hanem a „nagykorúakat” is. Azt az embert, aki úgy gondolja, hogy nagykorúvá vált Istennel szemben, felnőtté, és már nincsen Rá szüksége. Büntet is Isten, mert másból nem értünk. De nem büntet úgy, ahogy egy ellenséget büntetni szoktunk, egy rablót, aki rátámad a házunkra, és fenyegeti a gyermekeinket. A rablót egyszerűen „hatástalanítják”. Nem foglalkoznak a rablók jólétével. Az apa a fiát az életre készíti. Isten így irgalmas velünk: nem büntet vég nélkül, ha büntetésre kényszerülne is. Végül bekötözi a sebeinket, és ha észhez tértünk, megbeszéli velünk, hogy merre vezet az utunk az örök élet felé.
Akármennyire is haragszunk esetleg a földi apáinkra, valamit mégiscsak találunk bennük, amiből el tudjuk képzelni Isten minden képzeletet felülmúló szeretetét. Esetleg úgy, hogy „Isten pontosan az ellenkezője annak, amit apám csinált!”
És itt van Jézus példázata a „tékozló fiúról”, vagyis a megbocsátó Atyáról.
Előre le kell szögezni, hogy ilyen apa nincs, és emberileg ez teljesen lehetetlen. Abszurd! Hogy szó nélkül megfelezze a vagyonát, kiadja az egyik fiának. Aztán, amikor a fiú az egészet eltékozolta, és jön haza, akkor mintha mi sem történt volna, sőt, még ennél is abszurdabb: nagy örömmel és ünnepléssel, visszafogadja őt. Ilyen fiú sincs, hogy először kikéri a vagyont, eltékozolja, és aztán amikor hazaér, ne kérje ki másodszor is a felét, és azt is el ne tékozolja.
A valóság úgy néz ki, hogy a fiú tékozló. És tékozló is marad. Ezért vagy határozott az apa, és egyszerűen kiadja az útját, minden pénz nélkül, vagy balek az apa, és hagyja magát időről időre lehúzni, és mindig megbocsát.
És a csoda pedig úgy néz ki, hogy a fiú megtér. Szívet cserél. És aki hazatér, már nem ugyanaz a fiú, aki el akart menni otthonról. És ezt az apa is tudja, mivel ő nem egyszerű ember, hanem a mi mennyei Atyánk.
A Szentháromság Isten története ez: a mennyei Atya tudja, hogy mi fog történni, ezért békében elengedi a fiút, és boldogan visszafogadja. A fiú megtér, és a Szentlélek segítségével hazatalál, bűnbánatra jut, és onnantól fogva fokozatosan a Lélek gyümölcseit termi, szeretetet, örömöt, békességet, szívességet, jóságot... És ott van Jézus Krisztus középen, aki hordozza a világ bűnét. Mert ez a bocsánat nem ingyen van, hanem az Ő vére árán. Ő megy vissza a disznók közé, éhezni és szomjazni, hogy nekünk ne kelljen.
Ezért amikor imádkozunk, és azt mondjuk, hogy „Mi Atyánk...”, akkor erre az Atyára kell gondolnunk. Jézus Krisztus Atyjára, aki maga mellé vesz minket, hogy fogadott fiai lehessünk az Ő mennyei Atyjának. Amikor azt mondjuk: Mi Atyánk, akkor meghallgattatik a kérésünk, mert a Fiú szól velünk együtt, aki elszenvedte, hogy elhagyta Őt az Atya, hogy nem hallgatta meg, és alá kellett szállnia a poklokra. És mégis meghallgatta Őt bűntelenségéért. Aki meghalt és feltámadott. Őbenne mi is imádkozhatunk így: „mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, aki egészen közel jöttél hozzánk...