„Ki szerez eledelt a hollónak, amikor fiókái Istenhez kiáltanak, és kóvályognak, mert nincs mit enniük?” (Jób 38,41)
Imádság? Egy hívő ember letérdel a belső szobájában, és kegyes, szép szavakat mond Istennek nagy tisztelettel és örömmel. Vagy imádság ez is? A holló, a keselyű fiókái kiáltanak élelemért, és a Teremtő, Mindenható, Gondviselő Isten szerez eledelt nekik.
Kiált Izráel népe az egyiptomi fogságban az elnyomás miatt, és Isten meghallja kiáltásukat. De kiáltanak a kövek és a gerendák is: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Lk 19,40). „Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig” (Róm 8,22) – mondja Pál apostol.
Imádkozik az egész világ, ember és állat, élő és élettelen. És Isten hallja ezt a sóhajtást, kiáltást. Eledelt ad a hollónak, új Jeruzsálemet, Isten városát készít, és „a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” (Róm 8,21).
Imádkozik a hívő felnőtt, aki megvallotta a hitét, Jézus Krisztus nevét vállalja és hordozza az emberek közt. És imádkozik a gyermek, aki alig-alig ébredt öntudatra: „Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót” (Zsoltárok 8).
De az istentelen, az ellenség és a bosszúálló nem imádkozik. „Azt gondolják, nem látja az Úr, nem veszi észre Jákób Istene. … Aki a fület alkotta, az ne hallana? Aki a szemet formálta, az ne látna? Aki népeket fenyít meg, az ne büntetne? Hiszen ő tanítja ismeretre az embert! Az Úr tudja, milyen hiábavalók az ember gondolatai” (Zsoltárok 94,7.9-11).
Ismeri Isten az ember szívét, a legtitkosabb gondolatait is. Nem úgy teremtette a világot, mintha kiment volna egy nagy focipályára, letette volna a földgolyót középre, és egy hatalmas kezdőrúgás után beült volna a díszpáholyba, hogy nézze a jók és gonoszok meccsét. Isten nem csak azt hallja, látja, amit bennfentes szentek a fölébe súgnak. „Aki a fület alkotta, az ne hallana? Aki a szemet formálta, az ne látna?”
Mégis arra méltat minket, hogy magunk mondhassuk ki önmagunkat Őelőtte. Mert más az, hogy mindig rajtunk van a szeme, és más az, ha bízunk Őbenne, és megosztjuk szívünk titkait Vele, aki óvatosan, figyelmesen, szeretettel veszi kézbe gondolatainkat, örömeinket, bánatunkat. Más az, hogy lát minket, hall minket, cselekszik velünk, és más az, hogy mi szólunk Őhozzá, és Ő válaszol nekünk. Meghallgat. Megérint, és azt mondja: Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem (Zsoltárok 8,8).