Egy zsoltár következik mára, a 10. zsoltár.
1 Uram, miért állsz oly távol,
miért rejtőzöl el a szükség idején?
2 A bűnösök gőgjükben üldözik a nincstelent,
de saját ármánykodásuk veszejti el őket.
3 Dicsekszik kapzsiságával a bűnös,
és áldást mond a haszonleső,
de ezzel megcsúfolja az Urat.
4 Fennhéjázva mondja a bűnös:
Nem lesz számonkérés,
nincs Isten! Ez minden gondolata.
5 Útjai mindenkor eredményesek,
azt hiszi, hogy messze van ítéleted,
semmibe veszi ellenségeit.
6 Azt mondja magában: Nem rendülök meg,
nemzedékek váltják egymást, de engem nem ér baj.
7 Szája tele van átokkal, csalással és durvasággal,
nyelve nyomorúságot és bajt okoz.
8 Ólálkodik a házak körül,
titokban meggyilkolja az ártatlant,
szeme a gyámoltalant figyeli.
9 Lesben áll rejtekhelyén, mint oroszlán a bozótban.
Lesi, hogy elragadhassa a nincstelent.
Kiveti hálóját, és elragadja a nincstelent.
10 Szétzúzza, levágja a gyámoltalanokat, ha a körmei közé jutnak.
11 Azt mondja magában: Elfelejtett Isten,
eltakarta arcát, nem lát meg soha!
12 Állj elő, Uram,
emeld föl kezedet, Istenem!
Ne feledkezz meg a nincstelenekről!
13 Miért vetheti meg Istent a bűnös?
Miért mondhatja magában: Nem lesz számonkérés?!
14 Pedig te látod a vészt és a bánatot,
rátekintesz, és kezedben tartod.
Rád bízhatja magát a gyámoltalan,
az árvának te vagy a segítője.
15 Törd össze a bűnös hatalmát,
a gonosztól kérd számon bűnét,
hogy nyoma se maradjon!
16 Király lesz az Úr mindörökké,
a pogányok pedig kivesznek országából.
17 Az alázatosok kívánságát meghallgatod, Uram.
Megerősíted szívüket, feléjük fordítod füledet,
18 véded az árva és elnyomott ügyét,
hogy ne hatalmaskodjék többé senki a földön.
(Zsoltárok 10)
Vannak furcsaságok ebben a zsoltárban. Például az, hogy egy olyan ember imádkozik, aki úgy érzi, Isten nem hallgatja meg. Hiszi is, hogy Isten meghallgatja, de közben úgy érzi, hogy nem hallgatta meg. Különös ez.
A másik furcsaság, hogy Istenhez úgy beszél, mint ahogy emberhez szoktunk beszélni. Isten áll valahol, sőt, el tud rejtőzni. Isten el tudja takarni az arcát, hogy ne lásson valamit. De aki távol, elrejtőzve áll, az elő is tud állni... Istennek keze van, amivel cselekedni, harcolni tud. Istennek füle van, amit az alázatosok felé tud fordítani, szíve van Istennek, amit az imádság meg tud indítani. Egészen úgy szól a zsoltáros Istenhez, mintha embernek látná őt. A művelt, tudományos mai ember erre mosolyog egyet, és azt mondja, hogy jaj, hát az ókori világkép, amikor még úgy képzelték, hogy ott, a felhők fölött valahol ül egy nagyszakállú öregapó, és annak akkor persze, hogy van arca, szeme, füle, keze, lába...
De én úgy gondolom, hogy a zsoltáros pontosan tudta, mit csinál. Emberek vagyunk, és ha beszélünk valakivel, csak úgy tudunk beszélni vele, mintha ő is ember volna. Ez a nyelvünk természetéből adódik. Ez az eszközünk, a nyelv, a beszéd, hogy Istent megszólítsuk, a megszólításban pedig valahogy mindig benne van ez, hogy a másik is emberszerű. Nem tehetünk mást. A Lét Legfelsőbb Okához nem tudunk beszélni. A Világharmóniához sem. Bármiféle absztrakt istenfogalmat gyártunk is, abban a pillanatban elveszítjük azt a lehetőségünket, hogy megszólítsuk Őt. Istenhez úgy kell szólnunk, mintha emberhez szólnánk. „Király lesz az Úr mindörökké” – mintha királyhoz szólnánk, a királyok Királyához.
Ahogy Ő megszólít minket, és hosszan terelget, lelkünkre beszél, úgy mi is megszólíthatjuk Őt, és kérhetünk Tőle, könyöröghetünk Neki, és meg tudjuk változtatni a szándékát! Ilyen nagy ajándékot kaptunk Istentől, amikor a fiúság Lelkét, az Ő Szent Lelkét adta nekünk, hogy olyat kérjünk Tőle, amiben szeretné megváltoztatni a szándékát a mi kérésünkre. Nagy méltóság ez...
Közben pedig mégis gyerekesnek tűnik a fogalmazás. Isten szeme, füle, keze... De Ő a mi gyermeteg, kezdetleges imádságainkat felemeli egy magasabb szintre, az Ő szintjére, hogy értelme legyen, és megszenteli az egyszerű emberi szavakat. Ezért mégiscsak van értelme ügyetlen emberi szavakkal beszélni arról a valóságról, amit hitnek hívunk, imameghallgatásnak hívunk, Isten csodálatos gondviselésének hívunk. Jó így...
Állj elő, Uram,
emeld föl kezedet, Istenem!
Ne feledkezz meg a nincstelenekről!