Mára is egy vers jutott: Reményik Sándor: A fordító. Nem magyarázom. Csak egy kicsit. Amikor régi, évszázados-évezredes Szentírással a kezében imádkozik a fordító, hogy megszülessen... nem egy „anyag” az új nyelven. Hanem valami megmagyarázhatatlan csoda történik, mert a fordító először elmerül abban a világban, amit a régi szöveg, a régi nyelv képvisel. Egy világ, egy élő világ. Az élő Isten világa, egy olyan nyelven kimondva, ami már csak halvány visszhangként van ma jelen. Ebbe a visszhangba, mint vitorla az alig érezhető légáramlatba, belekapaszkodik az ember. És megszületik benne valami, Istentől való, Igéből való, amit a saját nyelvén tud kimondani, bele a saját világába. És mégis olyan idegen, új ez a saját nyelvén kimondott Ige, egy egészen új világ, új teremtés.
Így fordítják a Szentírást, ha imádkozva fordítanak. És így kapaszkodunk bele az énekeskönyvi énekek visszhangjába, hogy megszülessen bennünk az új ének, az új imádság, ami mégis valamit teremt bennünk abból a régiből. Akkor is, ha azok látszólag az anyanyelvünkön íródtak. Csak látszólag. De egy korábbi generációhoz tartoznak. És a generációs szakadékok közt fordítani kell, mint külön civilizációk között. Hogy ne legyen tradíciótörés. Gyógyítani kell a tradíciótörést, ahogy Jézus Krisztus jött, és gyógyította az elszakadt idegeket a sorvadt kezű ember karjában. Ahogy áthidalta az élet és halál közti szakadékot Lázár feltámasztásakor, ahogy összekötötte a mennyet a földdel, amikor egyszerűen csak felemelkedett a földről, és felment a mennybe. Ahogy megbékéltette a bűn miatt harag alá rekesztett világot. Ha ezeket a szakadékokat gyógyítani lehet, akkor a generációs szakadékot is: imádsággal, Krisztusban. Fordítással, a tegnapról a mába. Hogy az élő Isten világa vegyen körül, amikor Őhozzá imádkozunk.
Reményik Sándor: A fordító
Károli Gáspár emlékezetének
Alkotni könnyebb: a szellem szabad,
A képzelet csaponghat szerteszét,
Belekaphat a felhők üstökébe,
Felszánthatja a tenger fenekét,
Virágmaggal eget-földet bevethet,
Törvénnyé teheti a játszi kedvet,
Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,
S vakmerőn méri Istenhez magát...
Az alkotás jaj, kísértetbe is visz.
A fordítás, a fordítás – alázat.
Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
Valaki mást, nagyobbat átkarolva
Félig őt vinni, félig vele menni.
Az, kinek szellemét ma körülálljuk,
A Legnagyobbnak fordítója volt,
A Kijelentés ős-betűire
Alázatos nagy gonddal ráhajolt.
Látom: előtte türelem-szövétnek,
Körül a munka nehéz árnyai:
Az Igének keres magyar igéket.
Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv
Megcsendíti-e Isten szép szavát?
És látom: győz, érdes beszédinek
Szálló századok adnak patinát.
Ó, be nagyon kötve van Jézusához,
Félig ő viszi, félig Jézus őt.
Mígnem Vizsolyban végül megpihennek,
Együtt érve el egy honi tetőt.
Amíg mennek, a kemény fordítónak
Tán verejtéke, tán vére is hull,
De türelmén és alázatán által
Az örök Isten beszél - magyarul.
Kolozsvár, 1929 március 12