Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátta szemem üdvösségedet (Lukács 2,29-30).
Még egy szót kell szólni a halálról. Majdnem azt a címet adtam ennek a mai gondolatnak, hogy „hazahív”. Lett volna ennek is létjogosultsága. Így vigasztal minket Jézus Krisztus: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (János 14,1-3). Vagy egy másik helyen Jézus ezt mondja a megtérő gonosztevőnek: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban” (Lukács 23,43). A Jelenések könyvében ott látjuk a szenteket Isten színe előtt: „És amikor feltörte az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak” (Jelenések 6,9). Lázár feltámasztásának történetében olvasunk arról, hogy Jézus hogyan tekintett azokra, akik ebből az életből elmennek: „Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem.” Elaludt… A halál álom, amiből a Mindenható Isten fel tud ébreszteni. A legtöbb, amit a halálról mondhatunk, hogy Jézus szavaira emlékezünk, a szívünkbe véssük: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha” (János 11,25-26).
Aki meghal, megpihen. Megpihen e világ szenvedéseitől, küzdelmeitől, és várja Isten országának a maradéktalan kiteljesedését, a „mennyei Jeruzsálemet”, amely a mennyből száll alá (Jel 21-22). Megpihen, de nem szűnik meg Isten számára élni. Jézus egyszerűen nevén szólítja Lázárt, és ő kijön a sírból. A negyedik napon is akár, akárhányadik napon. Istennek semmi sem lehetetlen.
„Most bocsátod el, Uram, szolgádat békességgel.” Így már értjük Simeon szavait. „Most oldozod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességben.” Mint igába fogott állatot, akit szabadon engednek, hogy hétvégén örüljön az életnek. Meglátta Simeon az Üdvözítő Jézus Krisztust, tehát hittel hunyhatja le a szemét, mert tudja, hogy Ő a feltámadás és az élet, aki hisz Őbenne, ha meghal is, él; és aki él, és hisz Őbenne, az nem hal meg soha. Ezt jelenti az a békesség, amit Isten beszéde szerint adott neki, mielőtt erre a nehéz útra továbbindul.
És ezért mondom, hogy nem az a legjobb szó erre, ami itt történik, hogy „hazahív”, hanem az örök élet bizonyosságával pihenni enged a mi Urunk. Mert végül életre hív az Úr. Abban nyugszunk meg, hogy nem szól örökre ez az elalvás, mert lesz felébredés. „Most oldozod el, Uram, szolgádat a földi élet terheitől, és a feltámadás reménységével engeded elaludni, mert látták szemeim a Megváltó, Szabadító Úr Jézus Krisztust, Isten Mindenható Fiát, aki egykor majd nevemen szólít, és akkor örök boldogságra és teljességre ébredünk.”
Békességem van, mert bármi történik, végül az Úr szól, szólít, és visszahív az életbe.