25 És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. 26 Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. 27 A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, 28 akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: 29 Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, 30 mert meglátta szemem üdvösségedet, 31 amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, 32 hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek (Lukács 2,25-32).
„… akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta...” És Simeon hangosan, ünnepélyesen dicsérni kezdi az Urat. A Szentléleknek erről a munkájáról már volt korábban szó, amikor Mária énekét olvastuk. Isten Szent Lelke átjárhatja, megragadhatja az embert egy szent, ünnepélyes pillanatban, és akkor az ember dicséri Istent, énekben, versben, mindenféle szépségben. Akkor az ember soha nem hallott kijelentéseket mondhat, mint Mária, Zakariás és Simeon.
De a Szentléleknek nem csak ilyen munkája van bennünk. Sőt, ezek inkább kivételes alkalmak, a történelem kitüntetett pillanataiban adatik „új ének”.
Van a Szentléleknek az a munkája, ami szelíd vízmosás, cseppkövek évszázados növekedése. Élt egy ember Jeruzsálemben. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását. És a Szentlélek volt rajta.
Ebben a pár egyszerű, „közhelyes” szóban egy egész élet van. Csak élt, feltűnés nélkül, minden extrém buzgóság nélkül. Tette a dolgát, és naponta olvasta a Szentírást. Imádkozott, reggel és este, és délben is, és elmondta becsülettel és őszintén az asztali áldást, és szüntelenül a szívében volt az érzés: Isten színe előtt élek. Igaz és kegyes ember volt. Ha végignézünk a világon, az embereken, meg kell állapítanunk, hogy ez már önmagában csoda, ha valaki becsületes, tiszta és csöndes életet tud élni. A Szentlélek volt rajta – mert vágyakozott erre a tisztaságra, és a Lélek megáldotta ezt a törekvését, és mert a Szentlélek volt rajta, ezért igaz és kegyes ember tudott lenni.
És Simeonnak, akinek a neve a „hall” igéből származik. Hallja, meghallgatja őt az Úr, és ő is hallja az Urat. Ebben teljesedett be az élete értelme. Kijelentést kapott az Úrtól élete egy pontján. Nem egész életében beszélt hozzá az Úr, hanem egyszer, egyetlenegy üzenetet: látni fogod az Úr Krisztusát. És telt-múlt az idő, és Simeon kezdett már kételkedni, hogy bekövetkezik-e ez egyáltalán még az ő életében? És akkor az Úr megerősítette ígéretét: nem halsz meg addig, míg meg nem látod az Úr Krisztusát. Simeon pedig kitartott ebben az ígéretben. Talán, ha ez az ígéret nem tartja benne a lelket, nem is élt volna ennyi ideig. De Simeon elhatározta, hogy nem hal meg addig, míg meg nem látja az Úr Krisztusát.
Igen, ez is a Szentlélek munkája, hogy mi ilyen hihetetlen fogadalmakat tudunk tenni, és van erőnk azokat megtartani. Akár egy házassági fogadalom: „Én … esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök Isten, hogy …-t, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből veszem el őt, Isten törvénye szerint, feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek. Isten engem úgy segítsen. Ámen.”
Ki képes erre? Olyan lehetetlen ez, mint megígérni, hogy addig nem halok meg, míg az Úr Krisztusát meg nem látom. A Szentlélek adja az erőt, ehhez is, ahhoz is, ha az Ő akarata a mi fogadalmunk.
Simeon pedig hallja az Úr ígéretét, és annak megfelelően vár, feszült figyelemmel.
„A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta…”
A Szentlélek nem csak bátorít a hűséges várakozásra, hanem indít is. „Lélekben elment a templomba” – mondja a görög szöveg. A Lélek által, mint ahogy Jézus mondja híres mondatában: „A szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született” (János 3,8). Így van az ember, akit a Szentlélek vezet: érzem, hogy hív, hogy most kell menni. De nem tudom, mi a szándéka velem, nem tudom, mi fog ott várni, ahová hív. De tudom, hogy most ott a helyem, mert Ő szólít.
És ez így természetes valahogy. Amikor örök hűséget fogadunk az Úrnak, nem egy „projektre” kötünk szerződést, nem foglaljuk pontokba, hogy mik lesznek a kivitelezés lépései, pontosan milyen forrásokból fogjuk megvalósítani a projektet, és mikor lesz az átadás. A Szentlélekkel való kapcsolatunk jobban hasonlít a házasságra: bármi történik, örökké együtt. Nem valamilyen cél érdekében, hanem azért, mert észrevettük, hogy az Úr egymásnak rendelt minket. Őszintén szólva, amikor valaki teológiára jelentkezik, mert lelkipásztor szeretne lenni, ott is érvényes ez a válasz: nem azért vagyok itt, mert van egy vízióm, hogy itt vagy ott, ilyen vagy olyan gyülekezetet fogok építeni, hanem: itt vagyok. Amikor észrevettem, hogy a Lélek ide sodort, mint száraz falevelet a vihar, akkor hálát adtam érte az Úrnak: történjen velem az Ő akarata szerint. Nem tudom, mi a célja velem, de minden egyes Vele eltöltött pillanat számomra az élet. Nem tudom, mi miatt, és nem tudom, mi célból, de Ő vezet, és annál jobb nem történhet velem.
Simeon is csak úgy indult aznap is a templomba, ahogy máskor, a Lélek indítására. Akár hozzá is szokhatott volna már, hogy na, hát, Uram, ma sem láttam meg a világ szabadítását! De nem tompult el a hallása, a látása. Pontosan tudta, milyen különleges pillanat a mai: akkor karjába vette.
És ezt mondta: „Most!”
Ez a „Most!” a Szentlélek szava.