22 És amikor leteltek tisztulásuk napjai Mózes törvénye szerint, felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, 23 amint meg van írva az Úr törvényében, hogy „minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak szenteltessék”; 24 és hogy áldozatot adjanak az Úr törvényében mondottak szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát”.
25 És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. 26 Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. 27 A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, 28 akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: 29 Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, 30 mert meglátta szemem üdvösségedet, 31 amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, 32 hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek. …
36 Volt ott egy prófétanő is, Anna, Fánuél leánya, Ásér törzséből. Igen idős volt; csak hét évig élt férjével hajadonkora után, 37 és nyolcvannégy éves özvegyasszony volt. Nem távozott el a templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal. 38 Abban az órában is megjelent, hálát adott Istennek, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását (Lukács 2,22-38).
Családi körben történhetett Jézus körülmetélése, ahogy például a páskavacsorát is családi körben volt szokás megenni az asztal körül. De a vallásnak nem csak ilyen családi rítusai vannak, hanem olyanok is, amik az egész nép közösségében történnek. A papsággal, a hivatásos papsággal függenek ezek össze. Persze, ma divatos azt mondani, hogy nincs is szükség hivatásos papokra, és szeretjük az igaz vallást valahol a család intim közösségébe zárni. Pedig nem ez Isten eredeti gondolata. Isten népekben gondolkodik, Isten egy népnek is szeretne vezetést adni, összetartóerőt.
A legtermészetesebb formája ennek a szerveződésnek az volna, hogy minden családfő, aki egyben a család papja is, időnként összegyűlik egy előre kijelölt helyen, és ott tudakolják közösen Isten akaratát. Majd amikor egyezségre jutottak, hazamennek, és a családjukban úgy élnek, ahogy az Úrtól kapták.
„Minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak szenteltessék” – hogy szentek legyenek, hogy Isten színe elé állhassanak, és becsülettel számot tudjanak adni arról, ami a családban történik.
Most ószövetségi módon fogalmaztam meg, de természetesen, ha a mára gondolok, akkor fontos kimondani, hogy nem csak a férfiak döntenek egy családban, hanem minden felnőtt, felelős ember. Az a biblikus családmodell, ahol mindenkinek szava van, ahol meghallgatják egymást, és közösen tudnak dönteni egymásért.
Miközben így próbálták megszervezni a nép közösségét, régóta megtapasztalhatták, hogy egy embernek sok feladatnak az anyagiakról is gondoskodni, és Isten akaratát őszintén is igazán kutatni, szolgálni Isten igazságát képviselve a többiek között. Oda kell szánnia magát egészen annak, aki Istent akarja szolgálni. Sok időt kell eltöltenie egy-egy szentély közelében, míg Isten üzenete megnyílik a számára. Ezért különválik a papi és a családfői szerep. A papi és az anyai szerep is itt válik külön, mert sok síró csecsemő mellett nem igazán lehet elcsendesedni. Arra az időre a közösség érdekében valaki másnak kell ezt a fontos hivatást magára vállalni, míg ismét szabaddá nem válik az anya.
Kellenek az Úrnak szentelt, odaszánt emberek. Erre példa, amikor Anna elvitte a Silói szentélybe a kis Sámuelt. „Minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak szenteltessék”…
De az Úr nem akar kegyetlen lenni, hogy szétszakítsa a családokat, hogy elrabolja a gyermekeket a szülőktől. Senkinek sem volna jó ez. Ezért a papi szolgálatot egyetlen törzsre, Lévi törzsére bízták egy idő után. Ők mind az Úrnak voltak szentelve. A többiek pedig elvitték bemutatni az Úrnak a gyermeket, és megváltották őket, 5 sékelért (4Móz 3,47).
Érdekes ezt végiggondolni: Jézus, aki az egész világ Főpapja, Isten egyszülött, „elsőszülött” Fia. És most szülei fizetnek 40 napi bért azért, hogy megszabadítsák ettől a kötelességtől. Pedig Jézus „Sámuelebb” Sámuelnél! Ha Anna minden további nélkül ott tudta hagyni fiát Silóban Éli pap felügyelete alatt, akkor mennyivel inkább a Templomban volna a helye Jézusnak? A tizenkét éves Jézus már nyíltan ki is mondja szüleinek: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem?” (Lk 2,49) Nem, Őt nem lehet „megváltani” Főpapi hivatása alól, még ha közösségbe is került velünk, akik ilyen korruptak vagyunk, hogy pénzünket akarjuk odaszánni az Úrnak önmagunk helyett. Gondoljuk ezt át egyszer… Akármennyit is dobunk a templomi perselyekbe, nem tudjuk magunkat kiváltani az egyetemes papság kötelessége alól. Önmagunkat kell odaadnunk Jézus Krisztus követésében.
József és Mária, karjukon a csecsemővel semmi feltűnést nem keltenek a hatalmas templomi komplexumban. Mennek ők is, a sokszáz többi édesanyával, akik szülésük után mentek bemutatni tisztulásukért az áldozatot. Tényleg szüksége volt Szűz Máriának, Jézus születése után tisztulnia? Mi koszolhatta volna őt be? Csak nem Isten szentsége? Azt kell mondanom, hogy égbekiáltó hazugság történik itt, amikor pontról pontra betartják az előírásokat, és beleolvadnak a névtelen tömegbe. Az átlagossá válás bűne.
Elképzelem, hogy ott megyek velük… Biztosan morogtam volna magamban… Itt jön az újszülött Főpap, és az intézmény vezetői még az orrukat sem dugják ki a rácsos ablakaikon! Nem várnám el – dehogynem! – hogy ujjongva, örömmel rohanjanak elébe, leboruljanak előtte, és elhalmozzák minden földi jóval, mint a napkeleti bölcsek. De legalább egy „Áldás, békesség!” erejéig odafordíthatnák a fejüket. Semmi.
Mindenki el van foglalva a maga taposómalma hajtásával a maga helyén. Talán versenyeznek is, hogy ki hajtja gyorsabban. Hangzik a sófár hangja, annak rendje és módja szerint, szólnak az énekek és a napi megszokott imák. A templomi üzem működik, jól begyakorolt vezényszavakra vágják az áldozati állatokat, és takarítják a véres maradványokat. Főzik a vacsorát, és örülnek a szent közösségnek. Egy-egy csoport valami teológiai gumicsont köré gyűlve rágódik nyűgös indulatok közt. Jönnek a bűnbánók, akikre unott mozdulattal legyintik rá a bocsánatot. És belép a következő 50 házaspár, bemutatni az újszülött gyermekét. Talán éppen a 37. lesz József, az ács, Mária és a karjaiban Isten Fia.
Égbekiáltó bűn ez a szürkeség, a névtelenség, a belevegyülés az átlagosba. A hivatalos történelemkönyvek nem is jegyeztek fel semmit Jézus születéséből. Nem tudnak róla. Ha élt is, egy átlagos, szürke ember volt, éppen olyan, mint a többiek. Szerintük.
De a Templom „hátsó padjaiban” történik valami. Ott van Simeon. Nem a templomi személyzethez tartozott, hanem egyszerűen csak Jeruzsálemben lakott valahol. Ő is olvasta a Szentírást, ahogy intézményesen is felolvasták, tanulmányozták, vitatkoztak rajta. Csakhogy ő valahogy másképp olvasta. A Szentlélek segítségét hívta, amikor az Úr szavát kereste a betűk között. És egyik nap a Szentlélek arra indította, hogy most! menjen a Templomba. Valahol a pogányok udvarán, vagy valamelyik kapuban futhatott össze a szent családdal. Azonnal felismerte őket. A Szentlélek ezer, tízezer közül is megmutatta, hogy Ő az! Ő az, akire évek, évtizedek óta vártál! Ő életed célja és csodája. Ugyanígy Anna prófétanő is látta, amire a kínosan precíz törvénykövetők figyelme nem tudott kiterjedni.
És akkor, ott, közöttük egy kisebb istentisztelet zajlott. A Templom túlsó végében, titokban, párhuzamosan a hivatalos renddel, de mégis a Templom adta szent térben és időben.
Simeon „akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátta szemem üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek.”
Így néznek ki a mi istentiszteleteink: Isten ad nekünk egy ígéretet, azt hordozzuk magunkban évekig, és amikor megjelenünk a templomban, a szentek közösségében, akkor az ígéretek közül valami valóra válik, mert hitben meglátjuk a mi üdvösségünket, Jézus Krisztusban. És ebből a látásból újabb kijelentések születnek, újabb reménységek, a prófétaság ajándéka által. Ezért épülnek a templomaink, így szervez bennünket Isten egy néppé.
Jaj nekünk, ha mindez nem a szószékről, nem az értekezleteken történik, hanem „fű alatt”, a templomok udvarában, és ha ezeknek a kis hívő csoportoknak szét kell rebbenniük ijedtükben, ha megjelenik a „hatóság”.
Ezért ne felejtsük el „karjainkba venni”, megölelni Isten Igéjét, magát Jézus Krisztust, aki a szószéki igehirdetések alkalmával érkezik hozzánk. Ne az üzem zavartalanságára figyeljünk elsősorban, hanem Jézus Krisztus jelenlétére a mi templomainkban. Különösen most, az ünnepek alatt, amikor erőltetett menetben próbáljuk letudni a karácsonyi ünnepségeket. Vegyük észre, talán épp a 37. vagy a 43. gyermek szemében Krisztus Lelkének ragyogását. Mindenkiében, aki hittel érkezett, ott van az Ő Lelke! Imádkozunk ezért. Áldjuk a mi Urunkat, hogy nem hagy minket beleszürkülni, belekeseredni az ünnepi kötelességekbe, hanem itt is-ott is felragyog nekünk az Ő jelenléte. Hogy Vele betelve, Szent Lelkével betöltekezve induljunk haza minden istentisztelet után.