Amikor pedig eljött a nyolcadik nap, és körül kellett őt metélni, a Jézus nevet adták neki, ahogyan az angyal nevezte őt, mielőtt még anyja méhében megfogant (Lukács 2,21).
A körülmetélkedés egy nagyon régi rítus volt. A Szentírás szerint Ábrahám kapta, Izmael születése után 13 évvel.
Majd ezt mondta Isten Ábrahámnak: Te pedig tartsd meg szövetségemet, meg utódaid is nemzedékről nemzedékre! Így tartsátok meg szövetségemet, amelyet veletek és utódaitokkal kötök: metéljenek körül nálatok minden férfit! Metéljétek körül szeméremtestetek bőrét, ez lesz a veletek kötött szövetségem jele. Nyolcnapos korában körül kell metélni nálatok minden fiúgyermeket nemzedékről nemzedékre, akár a házban született, akár pénzen vásárolták valami idegentől, aki nem a te utódaid közül való. Körül kell metélni azt is, aki a házban született, azt is, akit pénzen vásároltak. Ott lesz az én szövetségem a testeteken örök szövetségként. A körülmetéletlen férfit, akinek nem metélték körül szeméremteste bőrét, ki kell irtani az ilyen embert népe közül, mert elutasította szövetségemet (1Móz 17,9-14).
Cippóra is egy éles követ használt fia körülmetéléséhez (2Móz 4,24), és Józsué könyvéből tudjuk, hogy csak kőkésekkel volt szabad a körülmetélést végezni (Józsué 5). Legalább 5-6000 éves szokásról van szó, ha feltételezzük, hogy még a kőkorszakból ered. Ábrahám is valószínűleg már korábbi népektől vehette át, és kezdte alkalmazni az Úrral kötött szövetség kifejezésére.
Belép egy ember Isten népének közösségébe, és ez sérüléssel jár. Jelzésképpen, hogy valójában az életébe kerül az embernek, ha Istennel közösségbe akar kerülni. A mi szelídebb keresztségünknek is megvan ez az értelme: alámerül az ember a vízben, és meghal.
Három mintázat: Ábrahám, Izmael és Izsák körülmetélése. Ábrahám 99 éves, amikor körülmetélik. Egy öreg ember, aki leélte az életét, hittel és kételkedve, akinek kialakult világnézete van. És most megszólal az Úr: „Nem neveznek többé Abrámnak, hanem Ábrahám lesz a neved, mert sok nép atyjává teszlek” (1Móz 17,5). Mintha Nikodémust látnánk magunk előtt, ahogy szót fogad Jézusnak, és 99 évesen újjonnan születik. Új nevet kap, Isten a szövetségébe fogadja, és elkezdődik a valódi élete. Hogyan születhet valaki, aki ennyire vén? Istennél lehetséges.
Izmael a konfirmáló fiatal mintája. Tizenhárom évesen már a felnőttkor kapujában állnak a gyermekek. Már képesek önállóan fogadalmat tenni. Képesek eldönteni, hogy akarják-e Isten szövetségét, vagy nem? És átérezhetik, hogy ez mivel jár: odaszánom az egész életemet! Ennek jeléül, az Istennek való kiszolgáltatottság jeléül végezték el Izmaelen ezt a nagyon kellemetlen vágást. Valóban, egészen, mindent, az egész életemet odaszánom Neked, Istenem! Nem az én akaratom, hanem a Tiéd legyen meg!
És ott van Izsák, a 8 napos csecsemő. Aki még semmit sem tud arról, hogy a felnőttek mit tesznek vele. De aki igazán szereti a gyermekét, az nem akarja Isten óvó, védő, üdvözítő szövetségéből kizárni. 8 naposan, mert ha fiatalabb csecsemőn végeznék a beavatkozást, belehalhatna. De minél előbb! Az Úr gondviselésébe ajánlani őt. Hogy áldás legyen neki találkozni az Úrral, ne végzetes csapás.
Itt van ez a szokás, és Mária, József elvégzik a szertartást Jézuson 8 napos korában.
Befogadni Jézust Isten szövetségébe? Ennek Jézus esetében így nincs értelme. Ő maga Isten szövetségének a garanciája, Ő maga a szövetség. Inkább fordítva történik: ez az ősi, kőkorszaki rítus itt nyer befogadást Isten irgalmába és szeretetébe. Minden, ami addig történt, erre a pillanatra várt, hogy közössége legyen Jézus Krisztussal.
Jézus körülmetélése emeli ki a földi, véres, halálos valóságból ezt a rítust, amit az ember kínjában volt kénytelen végezni évezredeken keresztül, várva Isten szabadítására. Nem a kőkés vágta le az emberekről az eredendő bűnt, nem a keresztvíz mossa le rólunk a bűnt, amiben születtünk, hanem Jézust sorolták már itt, 8 naposan, a bűnösök közé, hogy Megváltója legyen mindenkinek, aki évezredek óta, és azóta is, Isten szövetségébe belépve ilyen vagy olyan rítusokkal elismeri, hogy bűnben, reménytelen nyomorúságban született, amiből egyedül nincs módja kiszabadulni.
Az Úr Ura a rítusoknak. Magára veszi az ember törvényét, hogy megszentelje azokat, akik a törvény alatt vágynak az üdvösségre. Így történik az meg, hogy mi letesszük a bűneiket, Ő pedig magára veszi. Látszólag ugyanabban a rítusban. Mert nem ugyanazon az oldalon állunk. Ő ajándékozza magát nekünk, mi pedig elfogadjuk az Ő ajándékát.
Hogyan szól az Úr? – Úgy, hogy részt vesz a mi vallásos rítusainkban. De miközben mi a hiányainkat, a végességünket és a halálra méltó voltunkat tudjuk csak belevinni a szent mozdulatokba, Ő megszentelő jelenlétével beteljesíti Istennek a rítusokhoz kötött ígéreteit, felemel minket, meggyógyít, megvált és bevisz az üdvösségre. Hogyan szól az Úr? – Ott van minden keresztelőn, minden konfirmáción, minden felnőtt hitvallástételnél, ott van az Úrvacsorában, hogy levegye vállunkról a keresztet, ami már olyan mély nyomot hagyott rajtunk, mert azt hittük, el tudjuk hordozni magunk is. Ő hordozza a mi keresztjeinket. Azt mondja: add ide, én hordozom!