15 Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg azt, ami ott történt, amit az Úr tudtunkra adott. 16 Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket. 17 Amikor meglátták őt, elmondták mindazt, amit erről a kisgyermekről az angyalok hirdettek, 18 és mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik. 19 Mária pedig mindezeket a beszédeket megjegyezte, és szívében forgatta. 20 A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva Istent mindazért, amit hallottak és láttak, úgy, ahogyan ő megüzente nekik (Lukács 2,15-20).
Az angyalok elmennek a mennybe, megszűnik minden rendkívüli, Isten érezhető közelsége élménnyé, emlékké lesz. A pásztorok pedig elmennek, hogy megnézzék, amiről az Úr beszélt nekik. De az Úr üzenetei ilyenek, hogy amikor elküldenek minket, hogy kíváncsiságból nézzük meg, úgy van-e, ahogy hallottuk, mindjárt feladatunk, küldetésünk is akad. A pásztorok így lettek hírnökök Mária és József számára.
Mert igaz az, hogy Máriát Gábriel szólította meg azon az éjszakán. Igaz, hogy Józsefhez is szólt az angyal álmában. Igaz, hogy Erzsébet és Zakariás is bizonyságot tett a Születendő különlegességéről. De aki ennyire rendkívüli hivatást kapott, mint Mária, hogy a világ Megváltóját hordozta a szíve alatt, és Isten Fiát szülte meg, annak szüksége volt még megerősítésekre, nehogy legyőzze valahogy a világ hitetlensége.
Ezért jönnek most a pásztorok is hozzájuk a bizonyságtételükkel. Angyalok jelenését láttuk, akik azt mondták: „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában” (10).
Azért az mindenesetre elgondolkodtató, hogy ott van Mária egy idegen városban, egy eldugott istálló eldugott zugában, és egyszerre betoppan hozzá néhány ismeretlen juhász, valahonnét a város körüli pusztából, és azt mondják: Itt van az a gyerek, aki született, és akit a jászolba tettek be? Mert angyalok jöttek hozzánk, és azt üzenik, hogy ő az Üdvözítő, az Úr Krisztus.
Ami eddig Mária titka volt, Mária és Erzsébet közös titka, Mária és József közös titka, arról kiderül, hogy ismeretlen pásztoroknak is kijelentette az Úr. Csak úgy, minden előzmény nélkül.
„Mária pedig mindezeket a beszédeket megjegyezte, és szívében forgatta.”
Mária nem beszél sokat az evangéliumokban. Nagyon is jellemző ez rá, hogy hall valamit, megjegyzi, és a szívében forgatja. És akkor Jézus feltámadása után, amikor Mária is együtt volt a tanítványokkal, Lukács az oknyomozó riporter gondosságával Máriát is megszólítja, megkérdezi, mint tanút, aki ott volt Jézus életének első pillanatától fogva. 30-40 évvel később Mária elmeséli ezeket az eseményeket. De már nem úgy, mint első meglepetésében tette volna, hanem kiérlelve, átgondolva, hittel.
Ez ma az üzenet számunkra. Az Úr szavát nem mindig akkor halljuk meg, amikor valaki átadja nekünk az Ő üzenetét. Mária is csak később értette meg a pásztorok szavának valódi jelentőségét. Mert megjegyezte, és a szívében forgatta mindezeket.
Mi értelme van annak, hogy minden nap reggel, vagy este, álmosan és fáradtan, leülök Bibliát olvasni, pedig tudom, érzem, hogy nem szólal meg, nem szólít meg az Úr? Ugyanaz, ami Máriával történt: megjegyzem, és egész nap, egész héten a szívemben forgatom a puszta szavakat, mondatokat. És lehet, hogy ennyi idő múlva, 30-40 évvel később fognak a szavak beérni, amikor megérkezik hozzánk egy „Lukács”, akinek pont a mi hitvallásunkra van szüksége.
Ahogy így hordozzuk a szívünkben az Igét, elkezd megéledni bennünk. Egy-egy szava különös megvilágítást kap. Rájövünk, hogy egy-egy nehéz pillanatot elhordozott a nap folyamán. Értelmet, iránymutatást adott egy-egy tanácstalanságban. Jön velünk az Ige, és elkezdi magára szedni az életünk apró eseményeit, míg végül épít belőlük valamit, ami Istennek kedves.
Milyen gazdagságban tudott Mária bizonyságot tenni Lukácsnak ebből az egyetlen, apró kis mondatból kiindulva: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában”. Már értem, miért kellett apa nélkül fogantatnia! Már értem, miért üldözte őt ennyire Heródes! Már értem, miért maradt ott tizenkét évesen a Templomban, mi pedig kerestük őt az egész városban! Már értem, miért volt más, mint a többiek! Már értem… miért kellett meghalnia…
Szükségünk van Isten Igéjére, a Bibliából naponként elolvasott szavára, hogy hordozzon minket. Mint mesében, amikor a főhős kap valami különleges ajándékot, egy mágikus sípot, az élet vizét egy üvegcsében, ki tudja, mit. Amire szüksége lesz, amikor küldetése során át kell mennie a halálon. Mi is, az örökélet felé tartva átmegyünk a halálon. Szó szerint is. De ennek előjeleként annyi minden halálosan fájdalmas dolog ér bennünket, amiből talpra kell állnunk valahogy, amiből saját erőből nem tudunk, és nem is lehet talpraállni.
Életbevágóan szükségünk van ezekre az Igékre, amik ott nyugszanak a szívünkben, mint élet vize a gondosan bezárt üvegcsékben, mint a Lélek erejével még meg nem szólaltatott sípok. Eljönnek a pillanatok, amikor ezek életre kelnek, és életre keltenek minket.
Hogyan szól az Úr? – A szívünkbe ír még meg nem nyílt szavakat, mondatokat, hogy mi forgassuk azokat a szívünkben, meditáljunk rajtuk, hogy amikor valóban szükségünk lesz rájuk, már élő üzenetként hordozzanak minket, és azokat, akiknek továbbadjuk az Úr élő szavát.