51 Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. 52 Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel; 53 éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel. 54 Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, 55 amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké (Lukács 1,51-55).
Az Úr adja a törvényt, de az Úr adja az ígéretet is. A törvényhez természetesen tartozik hozzá az ígéret: áldás annak, aki megtartja, átok annak, aki engedetlen. De vannak az Úrnak olyan ígéretei, amelyek nem törvényhez kötöttek. Jön az Úr, és egyszerűen csak gondol valamit egy ember életével, egy nép életével, és ezt előre megígéri. Nem azért, mert mi kiérdemeltük, nem azért, mert kértük volna, hanem üdvözítő akaratából. Valami konkrét jót készít nekünk, és ezt tudtunkra adja.
Amikor hiszünk Isten ígéretének, valójában az a hit. Nem az a hit, hogy hiszek Istenben, hanem az, hogy hiszek Istennek. Mint Ábrahám. Ábrahám minden hívő példája. Ábrahám hitt Istennek, amikor Isten ígéretet tett neki, és elindult arra a földre, amit Isten ígért neki. Anélkül, hogy józan emberi elgondolás alapján kifizetődő lett volna ez a vállalkozás. Elindult, hogy idegen földön lakjon. És élete során nem is tudott ott állandóan megmaradni. Éhínség idején Egyiptomba kellett mennie neki is, és már unokája, Jákób, úgy tűnt, hogy végérvényesen Egyiptomba kényszerül egész népével együtt. Mintha Isten ígérete egyszerűen elhalványult volna, mintha Isten elfelejtette volna ígéretét: „Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 12,1-3).
Végül mégis Isten ígérete teljesült be a honfoglalás idején. Mert amit Ő elkezd, azt be is végzi velünk.
Jézus születésének idején is úgy érezte Isten népe, hogy Isten megfeledkezett ígéretéről. Római uralom alatt éltek, még saját uralkodójuk sem volt, „Nagy” Heródes a rómaiak kijelölt embere volt. Terjedt az istentelenség, a hatalmasok felfuvalkodtak, átgázoltak az éhező, nyomorgó népen. Mindenütt szemmel látható volt az istentelenség. És a hívő ember Istenhez kiáltott. Például a 13. zsoltár szavaival:
Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el orcádat előlem? Meddig kell magamban tanakodnom, és bánkódnom szívemben naponként? Meddig kerekedhetik fölém ellenségem? Tekints rám, hallgass meg, Uram, Istenem! Tartsd meg szemem ragyogását, ne jöjjön rám halálos álom! Ne mondhassa ellenségem: Végeztem vele! Ne ujjonghassanak ellenfeleim, hogy ingadozom! Mert én hűségedben bízom, szívből ujjongok, hogy megsegítesz. Éneklek az Úrnak, mert jót tett velem.
Isten hívő népe tudta, hogy Isten ígéretei érvényesek. De olyan nehéz a kísértés idején is hinni. Ezért is olyan gyönyörű Mária éneke, amit a Szentlélek ad az ajkára. Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel; éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel. Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké
Megváltót küldött Isten az ő népének, hogy megszabadítsa őket minden bajtól, nyomorúságtól. Erről énekel Mária, mint beteljesedett ígéretről. Bár a gyermek Jézus még meg sem született. Reménységben énekel a teljes szabadításról Mária. Ez a hit. „Tükör által homályosan.” A hit még nem látás, mert nem tudhatja pontosan, hogy mennyivel többet készített el nekünk a mi Urunk, de már tudja, hogy Isten ígéretei elkezdtek cselekedni az életünkben, és bátran rábízhatjuk magunkat.
Érvényesek vajon ránk az Ábrahámnak tett ígéretek? Erre azt kell válaszolnunk, hogy nem. Nem vagyunk Ábrahám utódjai a szó konkrét értelmében. Isten ígérete, hogy a Közel-Kelet egy kis részén országot ad nekünk, nem érvényes ránk. Isten nem ébreszt bennünk honvágyat Jeruzsálem és Palesztina vidéke iránt. Ezt az érzést a zsidókban ébreszti. Ábrahámot példaképnek tekintjük, de a neki szóló ígéretet nem vesszük át. Mi az Új Szövetség ígéretében bízunk, az Új Szövetség népe vagyunk. Ránk Jézus Krisztus ígérete vonatkozik:
Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek (János 14,1-3).
Mi nem a földi Jeruzsálembe vágyakozunk, hanem a mennyeire tekintünk:
És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trón felől: Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük, és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. A trónon ülő ezt mondta: Íme, újjáteremtek mindent (Jelenések 21,1-5).