„Miért?”
Tegnap egy verses imádságnak volt ez a címe.
Ma egy Igében találjuk meg ezt a szót: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46).
Miért?
„Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét” (50).
Jézus utolsó „szava” egy kiáltás, egy artikulálatlan kiáltás. Kiszakad belőle a kimondhatatlan fájdalom hangja, amit már nem lehet szavakba rendezni, és kileheli lelkét. De még amikor szavak hagyják el Jézus ajkát, azt mondja: „Miért?”
Nagy titok ez, hogy Jézus utolsó szava egy kérdés, amire az Atya akkor, ott nem felel. Mert Ő itt vált eggyé velünk, a mi imáinkkal, amikor mi is feltesszük a mi kis miértjeinket, és úgy érezzük, hogy mennyei Atyánk nem felel.
Jézus az Istentől elhagyatott ember útját járja be, hogy ezeken az elhagyatott útjainkon soha többet ne legyünk egyedül. Jézus átélte, milyen az, amikor annyira szenved, hogy még saját szavai sincsenek az imádságra. – Ez velünk is megtörténik olyan gyakran: elcsigázva, fáradtan, kiábrándultan, céltalanul felnézünk, és mintha elvesztettük volna az egyensúlyérzékünket, még csak azt sem érezzük igazán jól, hogy merre van az a fent, ahol Istenünk felé néznünk kell.
És akkor megszólal az „intézményes vallás”. Így volt ez Jézus nagy napján: délután három óra tájban a Templomban, bent a szent városban az évről évre előírt liturgia szerint megszólalt a 22. zsoltár: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Jézus hallja, és természetesen csatlakozik az énekhez. Micsoda örömteli tapasztalat, amikor egy-egy „templomi” ének felfedi valódi természetét: hiszen nem is azokról szól, akik a templomban vannak, hanem Jézusról, akit kivittek a városon kívülre. „Ezért Jézus is a kapun kívül szenvedett, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által” (Zsid 13,12). Hogy megszentelje népét. Magára veszi az egész nép, a múlt és a jövő minden könyörgését, amivel a 22. zsoltárt énekelték, énekeljük. Magára veszi az előre megírt szövegben a mi „miért”-jeinket.
És Ő válasz nélkül hal meg. Hogy Ő legyen az utolsó, az egyetlen, akinek át kell élnie, hogy Isten nem válaszol. Ő hordozta el az Istentől való teljes elhagyatottságot, hogy a mi saját szavainkkal, előre megírt szöveggel és artikulálatlanul kiáltott imáink már soha ne legyenek megválaszolatlanok. Szavainkat megszenteli, ha a halott betűt valamelyik régi tradícióból kimondjuk, elénekeljük Ő megeleveníti, és kétségbeesett sikolyunkat az újjászületett ember első lélegzetvételévé nemesíti. Mert amikor halálában eggyé lesz velünk, egyúttal a Húsvét csodájával ajándékoz meg minket. Mert Ő meghallgattatott...
„Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért” (Zsid 5,7). Ő meghallgattatott, „és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki” (Zsid 5,9).
Ezért mégis van válasz a sötétségbe kiáltott miértjeinkre!