„Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak” (János 6,33).
Jézus az Isten kenyere. Leszáll a mennyből, és életet ad a világnak. Elmondjuk egyszer, ötször, százszor, ezerszer: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” – és úgy érezzük, Isten nem hall minket. Füle botját se mozdítja! Pedig Jézus az Isten kenyere, aki leszállt, és ma is leszáll Szentlelke által a mennyből, és életet ad a világnak.
Valami nagy értetlenség van ezen a területen. „Hallatlanság”. Mintha istentiszteletet néznénk élő közvetítésben – mostanában gyakrabban teszünk ilyet – és közben valaki lekapcsolná a mikrofont. Jézus szól, és a nép nem hallja, nem érti, mit akar mondani. Jézus megsokasítja a kenyeret, és az emberek csak az illatát érzik, csillapítják az éhségüket, de eszükbe sem jut megkérdezni, honnan van a kenyér. Ez kívül esik a látó- és hallókörükön.
Pedig az igazság az, hogy egy gyermek mentette meg őket. Egy gyermeknél volt öt kenyér és két hal. Ezt osztották szét. Hallatlan. Kívül esik az elképzelhető események körén, ezért nemlétezőnek nyilvánítjuk magunkban. Nem tudunk mit kezdeni vele. Szelekció. Egy király, igen. Egy gazdag ember igen. De egy gyermek? Bízzam az életemet egy szegény, mezítlábas gyermekre, akinek összesen annyi a vagyona, hogy öt kenyér és két hal? Képtelenség! És nem őrizzük meg életünknek ezeket a képeit. Tudatunk kizárja ezeket az eseményeket. Pedig ma is történik ez-az az ember életében, amit nehéz elhelyezni a hagyományos értékelésünk szerint.
Az emberek nem is kértek, nem is remélték, hogy kenyeret fognak kapni. Isten mégis táplálja őket. Mint amikor a választott nép kivonult Egyiptomból. Dehogy kiáltottak ők az Úrhoz! Mózes igen, de a népnek eszébe sem jutott. Ők csak Mózest vádolták, zúgolódtak, lázadtak. Isten mégis táplálta őket. Minden reggel ott volt elkészítve a csodálatos táplálék. Hogy el tudják végezni azt a küldetést, amit az Úr rájuk bízott: azzá a néppé legyenek, ahol majd a Megváltó megszületik.
„Jézus pedig így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak.”
Csak az élő ember, az így életre keltett ember tud lélekben és igazságban imádkozni. „Jézus így szólt hozzájuk: Bizony, bizony, mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek” (53). Az imádság titka ez az élet, amit Jézus Krisztus ad nekünk.
Ahogy a tékozló fiú hazatér, atyja befogadja, díszes ruhába öltözteti, gyűrűt ad rá, sarut húz a lábára. A béresek is jól élnek az atyai házban, igaza van a fiúnak. De csak az örökösnek adatik meg, hogy kérjen: „Kérjetek, és adatik nektek!... Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérnek tőle?”(Máté 7,7.11) Míg távol van a fiú, semmit sem kaphat. De amikor otthon van, azt mondja az atyja: „Mindenem a tiéd!”
Jézus, Isten egyszülött Fia, eljött közénk, és az emberiség lelkére beszélt, hogy fogadjuk el az Ő kegyelmét. Legyünk olyanok, mint a tékozló fiú, aki vette a bátorságot, és hazament. Jézus jött, és hosszan-hosszan, éveken keresztül könyörgött szinte nekünk, hogy fogadjuk el Isten kegyelmét. Még a kereszten is értünk könyörgött, akik nem tudjuk, mit cselekszünk... Ne ítéljük magunkat halálra, dacból, büszkeségből, önfejűségből. Ne gondoljuk, hogy Isten elpusztít, ha közel megyünk hozzá: kegyelmes Istenünk van! Istenünk olyan, aki életet akar adni nekünk! Ne féljünk közeledni Őhozzá! Jézus Krisztus, Isten Fia hordozza az Atya haragját, hogy nekünk életünk lehessen!
„Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek” (35-36).
És az Ige hirdettetik azóta is. Jézus Krisztus maga szólal meg az igehirdetésekben Szentlelke által. Mondja, mondja nekünk töretlenül, 2000 éve. És mi olyan gyakran mégsem hiszünk Neki. Pedig Ő az egyetlen esélyünk, hogy halljuk, érezzük Urunk válaszát, hogy ne csak kiabáljunk, mint a süket emberek, hanem beszélgetni tudjunk mennyei Atyánkkal, mint hazatért tékozló fiak.
„Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem” (51) – mondja Urunk. Mert az Ő keresztáldozatában van a mi életünk. „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (János 1,29) – mondja Keresztelő János.
Mint tékozló fiú bűnét – bőven volt neki! És mintha soha semmit nem követett volna el, ismét fiúvá fogadtatik. Aki hisz abban, hogy Jézus Krisztus áldozatában elvétetett a bűne, fiúvá fogadtatik. „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: »Abbá, Atyám!«” (Róma 8,15).
És akkor ismét megtanulunk valóban imádkozni... kenyeret, életet kérni a világnak. Evangéliumot hirdetni: úgy, hogy amit kérünk, azt még mielőtt kimondtuk volna, Urunk már meg is adta!