A világ töredezetté vált, a szavak különváltak a jelentésüktől, Steve de Shazer pszichoterapeutát idézik sokan, miszerint „megértés” mint olyan nem létezik, hanem csak többé-kevésbé hasznos félreértések vannak. Isten tapasztalatának hiánya helyett Isten hiányát tapasztaljuk. A szószéken vasárnapról vasárnapra emberek vannak arra kényszerítve, hogy beszéljenek. Ezt a kötelességüket pedig olyan sokféleképp tudják végezni, hogy többé nem képesek egy asztalhoz ülni. A tudományos teológia reflektálni próbálja az áldatlan állapotokat. Semmi más nem ment meg minket, csak ha Isten megszólal, ha közénk jön a Békességszerző, Jézus Krisztus, és Igéjével helyreállítja közöttünk a békességet. De hogyan történhet ez meg? Mi annak a teológiatudománynak a módszere, amely Isten élő Szavát visszahozza közénk? Hogyan lépjük át azokat a korlátokat, amelyeket maga a tudományos kutatás absztrakt nyelve jelent? Rudolf Bohren (1920-2010) svájci protestáns teológus gondolatai alapján hívok közös kiútkeresésre.

A teológia nyelvéről és kommunikációjáról Rudolf Bohren gondolatai alapján

1. Dábár és Logosz¹

Ha templomban volnánk, a Bibliát nyitnám ki rögtön, mert kellenek a kiindulópontok. Most inkább egy szótárat veszek elő. Egeresi László Sándor legújabb Bibliai Héber-Magyar Szótárát, és kikeresem belőle a „dábár” szócikket.

„Dábár”, alapjelentésében: „szó”. Igei alakjában, „dibber”: beszél, mond valamit, elrendel valamit. „Visszafordítja a szót” azt jelenti, hogy válaszol. „Követte a szavát” azt jelenti, úgy tett. A levél „szavai” a levél tartalmát, üzenetét jelentik. Általánosan is az ügyekre használják a „dábár” szót, amikor valamit meg kell beszélni. És még általánosabban azt is jelenti, hogy „valami”, „bármi”, „dolog”.² A BDB³ jelentések széles skáláját adja: beszéd, társalgás, mondás; parancs; üzenet, hír; tanács, ígéret; döntés, ítélet; megnyilatkozás, mondat; egy levél szavai, írások címe. Ügy, dolog, ügylet, foglalkozás; cselekedetek. Események, tárgyak. Indíték. Valami, bármi; valaminek az útja-módja; valaminek az oka, valaminek a kedvéért.

Gyakorlatilag az emberi kommunikáció teljes skáláját megtaláljuk benne. A héber gondolkodásra jellemzően az egyedi jelenségekben, a cselekvésen keresztül kifejezve, nem pedig általános fogalmi módon, ahogy mi mondanánk, hogy „a nyelv”. Mondhatjuk, hogy a dábár nem csak a szót, hanem magát a nyelvet jelenti, annak legáltalánosabb értelmében, értve alatta a szándékot, a gondolatot, a jelentést, a „logikát”, a struktúrát, a kommunikációt, a beszédaktusokat, és a nyelv teremtő – romboló hatásait.

Amikor a héber Bibliát görögre fordították, egy alkalmasnak tűnő görög szót ruháztak fel ezzel a jelentéssel, a „logosz”-t. Az Újszövetségben, ami szinte kiterjesztése, folytatása az Ószövetségnek, már ezt a jelentést találjuk, nem pedig a görög filozófiában megszokott értelmet. A magyar nyelvben a dábár, logosz dinamikus, cselekvő értelmét hagyományosan az „ige” szóval próbáljuk visszaadni.

Vegyük most kézbe a Bibliát úgy, hogy ezt tudjuk. János evangéliumának prológusát kezdem olvasni.

„Kezdetben volt az Ige (a Logosz), és a Logosz Istennél volt, és a Logosz Isten volt” (Jn 1,1).

Kezdetben volt a nyelv. A nyelv Istennél volt, és Isten volt a nyelv! – Így beszél a teológia a nyelvről a Szentírás alapján. Különösen érdekes, hogy Istennek van szava. A keresztyén teológia vallja, hogy Isten a világot nem valamiféle szótlan „emanációval”⁴, ösztönös, lényéből fakadó kiáramlással teremtette, hanem szólt – és lett! Erre hívja fel a figyelmet János a „kezdetben” kifejezéssel. Pontosan így kezdődik az Ószövetség: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (1Móz 1,1). „Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság” (3). „És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte el” (5). Vissza-visszatérő motívum, hogy Isten elnevezi a dolgokat. A világ teremtésével egyidőben a nyelv teremtése is zajlik. Nincs teremtés nyelv nélkül, és nincs nyelv teremtés nélkül.

Izgalmas belegondolni, hogy minden teolingvisztika végső soron ezt a nyelvet kutatja! „Isten volt a nyelv”, és a nyelvészet a szó legszorosabb értelmében teológia, Istenkutatás. Ez az a pillanat, amikor úgy kell tennünk, mint Mózesnek az égő csipkebokornál, amikor Isten így szólt hozzá: „Oldd le sarudat a lábadról, mert szent az a hely, ahol állsz” (2Móz 3,5; Józs 5,15).

2. Szóra bírni a némaságot

Isten szól, de a világban némaság uralkodik. Ennek a némaságnak a szemléltetéséhez Rudolf Bohrent, a XX. századi svájci teológust szeretném idézni. 2020-ban, születésének 100., halálának 10. évfordulójára jelent meg az egyik fő művének magyar fordítása, Az igehirdetés mint szenvedély címmel. Eredetileg a könyv az egyszerű „Predigtlehre” címet viseli. „Prédikációtan”. És nem is akar más lenni, mint tankönyv, amiből a diák megtanulhat a szószéken Igét hirdetni.

Személyes bizonyságtételem, hogy Isten nem maradt néma, és teremtő szavával úgy szólított meg, úgy kísért el, hogy ez a fordítás elkészülhetett. De Isten alkalmi megszólalásairól majd később..., először arról a némaságról, amire a könyv is rávilágít.

A könyv első gondolata az, hogy Igét hirdetni: öröm, boldogság. „Szent játék”. Ami nem kötelesség, hanem szabadidős tevékenység, játék, az okoz örömet, nekünk és másoknak. Az igehirdetés ilyen vasárnapi, szabadidős tevékenység, amiben Isten örömet ajándékoz a világnak. Azt mondja, ez az, amiről a legfontosabb szólni mindjárt az elején. A második gondolata pedig mindjárt az, hogy a szenvedélynek és a szenvedésnek nem csak nyelvtanilag van kapcsolata egymással. A szerző többszörösen bebizonyítja, igét hirdetni gyakorlatilag lehetetlen feladat. Szinte „halálos” kérdéseket tesz fel, tabukérdéseket, amiket nem szabad feltenni, mert a válasz rá egyértelműen az, hogy nem, Igét hirdetni nem lehet, ember erre nem képes. És ez mérhetetlen szenvedést okoz annak, akinek vasárnapról vasárnapra ez a kötelessége. Mert a feladat nem kevesebb mint az, hogy maga Isten szólaljon meg az igehirdetésben. De akkor mi értelme van tankönyvet írni róla? Bohren Isten megtartó erejében bízva teszi fel ezeket a kérdéseket, tudván, hogy „ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges” (Lk 18,27).

A lehetetlenségnek sok dimenziója van. Istenről kell beszélni, de mi emberek vagyunk. Világunk általában is elfelejtett beszélni. Az egyház, mint intézmény is „beszél”, de valami egészen mást üzen. Problémáink vannak a lelkész identitásával korunk társadalmában. És egyébként is csodát nem tudunk csinálni. Sokan levonják a következtetést: nem éri meg!

Az igehirdetés lehetetlen dimenzióinak felsorolása közben a tankönyvnek van egy külön fejezete, amely a szótlan világról beszél. Beszélni egy szótlan, elnémult világban. Ebből a fejezetből idézek: „Legalább Friedrich Nietsche óta szenved az európai irodalom attól, hogy a beszéd és a jelentés között ellentét van, hogy a jelek nem tartalmazzák a jelzettet, a név nem tartalmazza a dolgot”… – Hugo von Hofmannsthal Lord Chandos alakján keresztül ábrázolja a beszéd elégtelenségét, aki lassanként szétterjedő ragályként éli meg, „mint a rozsda emésztő marása”… „Az elvont szavak, amelyekkel a nyelvnek természetszerűleg élnie kell, ha bármiféle ítéletet akar kinyilvánítani, korhadt gombák gyanánt omlottak szét a számban.” … A világ szétesik, és vele együtt a beszéd is. … Gottfried Benn … egy ontológiai űrre hívja fel a figyelmet, ami minden beszélgetésben nyomot hagy, hogy ti. felmerül a kérdés, vajon a beszédnek egyáltalán van-e még metafizikai értelemben vett dialogikus karaktere” … Eugen Rosenstock-Huessy … „Egy olyan jövőbe tekintünk bele, amelyben egyre kevesebb olyan ember lesz, akinek van mit mondania a másiknak. Vajon fogunk-e tudni a jövőben beszélni?” … Alain Robbe-Grillet … „Nincs mit mondanom. Csak a lehetőségével rendelkezem annak, hogy kifejezzem magamat.”⁵

Adott a világ, adott a nyelvi közeg: a némaság. Itt kell megszólalnia az igehirdetésnek. Itt kell a teológia nyelvéről beszélni, teolingvisztikát művelni. Valami egészen extrém feladat! Rudolf Bohren a semmiből teremtéshez hasonlítja a nyelv, a beszéd megtalálását. Archibald MacLeish szavait idézi:

„A költők munkája nem abban áll, hogy megvárják, míg a torkukból kiszakad a kiáltás. A költő munkája harc a jelentéktelenséggel és a világ hallgatásával, aminek jelentést ad. A hallgatást válaszra kényszeríti és a nemlétet létre. Ebben a munkában tapasztalható meg a világ, és nem egzegézisek, szemléltetések vagy bizonyítások által, hanem csak direkt módon, ahogy az ember az almát megízleli.”⁶

Direkt módon megízlelni – Isten szavát. Megtörni Isten hallgatását – ez minden prédikáció problematikájának alfája és ómegája – így kezdi Bohren a tankönyvét az előszóban. A protestáns hitvallásunk szerint „praedicatio verbi Dei est verbum Dei” – „Isten Igéjének hirdetése Isten Igéje”. A szótlan világban, ahol általában is különvált a jel és a jelentés, ahol megszűnt a mondanivaló, de ahol különösen az Istenről való beszéd tűnt el, kopott ki a köztudatból, ezt a nemlétező szakrális-teológiai nyelvet kell létre „kényszeríteni”, és Isten hallgatását kell válaszra bírni. Ez az igehirdetés és a teológiai nyelvészt – embernek lehetetlen, de Istennek nagyon is lehetséges – feladata.

3. Barth Károly igehirdetés-definíciója

Hogyan fogjunk hozzá ehhez a teremtéshez? Idézzük fel az előadás elején mondottakat: Kezdetben a nyelv Istennél volt, és Isten a világot úgy teremtette, hogy közben a nyelvet is megteremtette hozzá. Mitöbb, Isten volt a nyelv, Aki testté lett, közöttünk lakott, hogy ami elveszett, ami elromlott, azt közöttünk megváltó munkájával helyreállítsa. Ezért az Ige teológiája irányában fogom a megoldást keresni. Ami azért fáradozik, hogy Istentől újra elkérje a szavakat, az Igét, a teremtést kísérő nyelvet, és így oldja fel azt a némaságot, amit magunktól, Isten teremtő cselekvése nélkül nem tudunk megtörni.

Az Ige teológiájának nagy teológusát idézem, Barth Károlyt (Karl Barth-ot). Engedjék meg, hogy egy teljesen magyartalan fordítást hozzak az igehirdetés definíciójáról, Barth Károly Homiletika könyvének⁷ központi gondolatát. Ezt a fordítást is én követtem el, amolyan laikusfordításként. Lefordítottam a könyvét, mert jobban akartam érteni.

Előre el kell mondanom, hogy bár nem vagyok fordító, én is tudom, hogy a hosszú, többszörösen összetett nyelvtani szerkezeteket úgy igazítjuk a magyar gondolkodáshoz, hogy több kisebb részre bontjuk. De mikor ezt végiggondoltam, elkezdett lázadni bennem a matematikus, a programozó. Mert ez szemmel láthatólag egy olyan mondat, ami egy algebrai kifejezésre emlékeztet, vagy egy többszörösen összetett függvényre. Amit át lehetne írni sok egymás utáni elemi műveletre is, de akkor egészen másvalamit kapunk. Van egy belső titkos lényege, egy szépsége ennek a hosszú mondatnak, ami megváltozna, eltűnne, ha apró részekre bontanánk. Ez által a többszörösen összetett fogalmazás által van Barth definíciójában valami a közvetlenségből, „ahogy az ember az almát megízleli”… De nézzük, mi is ez…

Barth Károly definíciója két részből áll:

1. „A prédikáció Isten Igéje, amit ő maga szól, miközben igénybe veszi egy bibliai textus szabad beszédben történő, a jelenben élő embert érintő magyarázatának szolgálatát egy a megbízatásának engedelmeskedő egyházban erre elhívott ember által.”

2. „A prédikáció az az egyháznak parancsolt kísérlet, hogy magának Isten Igéjének egy erre elhívott ember által úgy szolgáljon, hogy egy bibliai textust szabad beszédben úgy magyarázza a jelenben élő embernek, mint ami éppen őket érinti, annak kihirdetéseként, amit magától Istentől kell hallanunk.”

Az első definíció valahogy úgy fejthető meg, hogy én, mint hívő ember, elmegyek a templomba, és hacsak nem lett hűtlenné az egyház (mint Barth idején a hitleri Németországban), akkor elsősorban azt kell tudnom, hogy Isten szól hozzám. Mégpedig valahogy abban a folyamatban, hogy egy hivatásos lelkész egy bibliai textust magyaráz nekem a szószékről.

A második definíció talán a lelkész szemszögéből érthető. Nekem, mint igehirdetőnek, Isten egyháznak adott parancsát kell teljesítenem. Hogy felolvasom a Bibliát, és magyarázom, szabad beszédben. Keresem benne a jelenlévőknek szóló aktuális üzenetet. De nem azt kell várnom, hogy a hallgatók rám hallgassanak, engem értsenek meg, hanem magától Istentől kell hallaniuk az üzenetet. Ezért az én próbálkozásom csak alázatos kísérlet lehet. Ha sikerül, hálát adunk érte. De minden esély megvan arra, hogy Isten valamiért nem szól, ez az Ő szuverén döntése.

4. A teológia szükségképpen szubjektív

Mégis lefordítottam saját magamnak, hogy értsem Barthot… Ismét Rudolf Bohren gondolatát idézem, Az imádság c. könyvéből, ő Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember c. regényére hivatkozik: „»Manapság … a felelősség súlypontja az emberekből a dolgok összefüggésébe tevődött át… Kialakult az ember nélküli tulajdonságok világa, élményeké, melyeknek épp az átélőjük hiányzik«. Egy világban, amelyből ki van ürítve az »én«, megszűnik az imádkozás.”⁸

Amikor Barth definícióját számomra érthető formára hoztam, valójában a szubjektív elemet vittem vissza bele, amitől az egész definíció visszakerül az imádság kontextusába. Én, mint igehallgató, imádkozom, amikor templomba megyek, és várom Isten válaszát. Isten az igehirdetésben válaszol nekem, ezt nevezzük élő, megszólító Igének… Én, mint igehirdető, Istenhez imádkozom, hogy adjon nekem üzenetet, ami megszólítja a hallgatókat...

Az igehirdetés folyamatában kikerülhetetlen a szubjektív elem, a hitvallás. Nem bizonyítás az igehirdetés, hanem bizonyságtétel. Nincs securitas – biztonság, hanem certitudo van, bizonyosság⁹. Ez a különbségtétel fontos a teológia tudományának művelésében. Ettől más a teológia tudományos módszere és nyelve, mint a többi, „világi” tudományé. Látjuk ezt a különbséget Barth Károly definícióján.

Úgy tűnik, Barth még, igazodva a kor tudományos-racionális elvárásaihoz, túlságosan görög módon, a Logosz görög értelmezése szerint gondolkodik, fogalmi síkon. Ezért éreztem annyira „matematikainak” a fogalmazást. Mégsem ez az az alma, amit keresünk. Hiszen bármilyen szépen is ábrázolja Barth ezt az „almát”, az absztrakt „almaságot”, nincs jelen az, aki kinyújtaná érte a kezét, belekóstolna, és rácsodálkozna az ízére – esetleg hanyatt esne, amikor torkán akad. Barth közvetlensége az intellektuális ember rálátását jelenti, hogy azonnal megérti, felfogja a dolgok működését. A látás egy pillanat alatt befogja tárgyát, de megőrzi tárgyától a távolságot, ezért biztonságos módszer. Az Ige, az igehirdetés viszont a hallás, a kitettség, az átalakulás folyamatába von be, ami mély és kockázatos érintettséggel jár. Barth szemlélődő közvetlensége nem Isten megtapasztalása. Nem annak az Istennek a megtapasztalása, aki úgy jelentette ki magát, hogy „Vagyok, aki vagyok”, „Leszek, aki leszek”, „Mostantól fogva ismét máshol kell várnod engem”… „nem ott, ahol már felfedeztél engem” – (Eugen Rosenstock-Huessy idézete Rudolf Bohrennél).¹⁰

Mivel az igehirdetés struktúrája, működése ilyen meglepetésszerű, Bohren nem is ad semmilyen definíciót arra, hogy mi az igehirdetés. Annyit mond, hogy az igehirdetés csoda. Nem absztrakt szemlélet, hanem tapintható csoda. Nem tervezhető előre, hanem váratlan, spontán.

A csodát nem tudjuk garantálni. De lehet – Barth kifejezésével élve kísérletünk, alázatos próbálkozásunk, amit Isten megáldhat. Kereshetünk olyan kommunikációs sémát, ahol lehetőséget adunk Isten megszólalására, és várjuk Isten megszólalását.

Bizonyosságunk lehet. De ahol biztosítékot, garanciát akarunk, ahol ezért az akadémikus beszéd alapkövetelményeként, kivonjuk a gondolkodásból saját szubjektív énünket és megtiltjuk a csak szubjektív módon lehetséges hitvallást és imádságot az objektív tudományosság érdekében, ott pontosan Istent veszítjük el. Ott a Szentléleknek sem marad tere, aki annak idején Jeruzsálemben elvégezte, hogy mindenki a maga nyelvén hallotta az apostolokat beszélni Isten felséges dolgairól. – Ez is érdekes nyelvi-teológiai jelenség, ami nyomokban ma is előfordul, és kutatandó terület. –

Itt éles, határozott választás előtt állunk a teológia munkamódszerét illetően: szubjektíven, hittel az Atya, Fiú, Szentlélek Istenben, a Szentlélekben, aki nekem is adatott – vagy megfelelve az objektív tudományos kutatás Istentől független (azaz minden túlzás nélkül ateista) kritériumainak, amely tudománytalannak tekint minden hitvallást, és tudományos munkába nem illőnek tekint minden költői elemet, például az imádságot is. De úgy lehetetlenné válik mind az igehirdetés, mind az Isten kijelentésének reflexiója, a teológia. Úgy a meglévő helyzet elemzését tudjuk megtenni, vallástudományt tudunk művelni, de nem szólalhat meg Istennek az a szava, amivel a világot teremtette, amivel az igehirdetésen és a teológia tudományán keresztül újjá akarja teremteni a világot.

A kommunikáció alapszituációja: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).

5. „Auseinandersetzung”

Van Bohrennek egy kedves játéka. Szereti a szójátékokat. A „Das Gott schön werde” (München 1975, 84.) c. könyvében az „Auseinandersetzung” szót idézte fel. Vitát jelent, eszmecserét, nézeteltérést. Azt a képet tárja elénk, hogy egy asztal mellett a vitapartnerek elülnek egymás mellől, távolabbra ülnek egymástól. Mindenki a maga nézőpontját képviseli, védi, és amikor megvitatták a kérdést, végül megmaradnak a bebetonozott álláspontok. Végül átülnek külön asztalokhoz.

Voltam ilyen ökumenikus istentiszteleten. Volt evangélikus liturgia, ami minden olyan elemet tartalmazott, ami esetleg a reformátusoknak kényelmetlen lehetett. Volt katolikus prédikáció, ami a protestáns hitvallás minden egyes sajátosságát keményen cáfolta. Volt református áldás, ami hirdette, hogy a cselekedetek nem számítanak, csak Isten kegyelme üdvözít. Valóságos „Auseinandersetzung” volt. Igaza lenne Steve de Shazernek, hogy „megértés” mint olyan nem létezik, hanem csak többé-kevésbé hasznos félreértések vannak?

Voltam másféle ökumenikus istentiszteleten. Több felekezetből szólt az igehirdetés egymás után, és mégis úgy éreztem, egy asztalnál ülünk. Egyek vagyunk. Hogyan történhet ez meg? Úgy, hogy nem az egyház, az egyházak szólaltak meg, hanem mindegyik felekezeten keresztül maga Krisztus, Isten. Úgy, ahogy Barth is, Bohren is gondolkodik az igehirdetésről, az Ige teológiájával. Isten szól, és mi az emberi szavakon keresztül Őt halljuk. Valóságos ökumené akkor van, ha maga Jézus áll meg közöttünk, és köszönt minket: „Békesség nektek!” – „Sálóm!”, szól hozzánk, egy asztalhoz ültet minket. Mint az emmausi tanítványok történetében. A régi, értelmet vesztett, szétmállott szavaknak élő értelmet ad.

Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak(!), maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt.

Hiszem, hogy mi is így vagyunk együtt, amikor teológiáról beszélgetünk. És csatlakozom Bohrenhez, aki azt mondja, hogy látásunkat leginkább az objektív tudományos, „akadémikus” munkamódszer akadályozza, a „vita”. Hogy miközben vitázunk, nem vesszük észre azt a Jézust, aki mellénk szegődött.

Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, …

… és némi rosszallással, számonkéréssel elmondja Jézusnak azt, ahogyan Isten magyarázata nélkül az ember érzékeli az eseményeket, a darabjaira hullott világot. Jézus nagy ember volt, bíztunk benne, de meghalt, oda minden reményünk. Ez a teológia lehetősége az objektív megfigyelés eszközeivel.

Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.

Ez minden teológiai beszélgetés ősformája. Pontosan az, amiről Barth Károly, Rudolf Bohren beszél. Miközben a Szentírást magyarázzuk, hittel, közben valójában Krisztus magyarázza azt nekünk. És végső soron minden igehirdetés azért szólal meg, hogy felnyíljon a szemünk, és észrevegyük Őt közöttünk, hallani kezdjük az Ő szavát, amint a mi pillanatnyi szituációnkat magyarázza.

Ez a kommunikációs séma sok kutatást megérdemelne!

Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.

Megszűnnek végül az összeegyeztethetetlen álláspontok, és egy asztalhoz ülünk. Ez a működő ökumené egyetlen lehetősége. Hogy az Egy Élő Jézus Krisztus lépjen közénk, megtörje Isten hallgatását, és Ő maga hirdesse nekünk az élet Igéjét, tanítson minket beszélni. Akkor lesz üzenetünk, és ahová megyünk, ott érteni fogják a nyelvünket.

Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről. Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség nektek!