Nagypéntek és az imádság.
Nehéz jó szavakat találni erre a napra. Nagypéntek az a nap, amikor a mi Istenünk mindent odaadott értünk, hogy senki se vesszen el, aki hisz Őbenne. Mindent vagy semmit nap ez. És én nem tudok mindent mondani. És egészen hallgatni sem tudok. Teszek most valami töredékeset. Azután felnézek a keresztre, és várom, hogy egésszé legyen. Feltámadásra várnak még a legszebb reményeink is, amit imába foglalhatunk.
Ma a Heidelbergi Káté jut eszembe, az első kérdés-felelete:
1. Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?
Az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.
Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított.
Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről,
sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia.
Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről,
és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek.
Egy hajszál sem...
A másik vezérfonal szerint Lukács evangéliumában a 21. fejezetből ez az igeszakasz lenne soron, ha az Úr megadja, valahol itt folytatom majd:
„De mindezek előtt kezet emelnek rátok, és üldöznek titeket, átadnak benneteket a zsinagógáknak, és börtönbe vetnek, királyok és helytartók elé vezetnek titeket az én nevemért. De ez alkalom lesz nektek a tanúságtételre. Határozzátok el szívetekben, hogy nem gondoltok előre a védekezésre, mert én adok nektek szájat és bölcsességet, amelynek nem tud ellenállni vagy ellene mondani egyetlen ellenfeletek sem. Kiszolgáltatnak titeket még a szülők, testvérek, rokonok és barátok is, egyeseket meg is ölnek közületek, és mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért. De egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatosságotokkal nyeritek meg majd a lelketeket.” (Lukács 21,12-19)
Egyeseket meg is ölnek közületek, … de egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről.
Olyan nagypénteki ez. „Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről”... de akár élek, akár halok... Szentlelkével szív szerint késszé tesz arra, hogy állhatatosságommal megnyerjem majd a lelkemet.
Nagy szavak. És az ember, ha saját halálára tekint, egészen összezsugorodik, és minden erejét elveszíti. Hol van a mi állhatatosságunk? Ha Isten tejben-vajban füröszt, és elhalmoz minden földi jóval, akkor akár képesek is vagyunk dicsérni Őt, és megvallani a nevét. Bizonyságot tenni: gyertek, csatlakozzatok hozzánk, mert hívőnek lenni jó! De ha Jézus Krisztusért, az élő Istenért kezet emelnek ránk, ha üldöznek minket, ha börtönbe vetnek, ha az egyházi és világi bíróságok előtt bűnösnek bizonyulunk Őérte, akkor már a torkunkon akad a szó, és nem is igen vagyunk képesek bizonyságtételre. Mit mondhatnánk?
Azt, hogy életemben és halálomban egyetlen vigasztalásom az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.
Ugyan csodálkozom rajta, hogy mi szüksége van Neki rám, ha már halott vagyok. Hogy életemben, ez is különös, hiszen nem sokat érek. De egy halott emberrel mit kezd? Szüksége van Neki az én haldoklásomra, a vergődésemre, arra a folyamatra, ahogy ismét porrá leszek? És szüksége van a teljesen tehetetlen, elmúlt életemre, amikor már halott leszek? „Mert a halál után nem emlegetnek téged, ki ad hálát neked a sírban?” (Zsoltárok 6,6)
Felfoghatatlan a nagypénteki örömhír: Jézus Krisztus nem csak az életemet, hanem a halálomat is megvásárolta magának. Hogy amit a világ a halál előszelének nevez, a büntetések, a betegségek, a nyomorúságok, ez mind alkalom legyen nekünk a tanúságtételre. Nem mi készülünk fel ezekre az életszakaszokra, hanem a Szentlélek Isten segítségét, jelenlétét, erejét hívjuk, hogy áldja meg, szentelje meg a mi szenvedésünket is. „Mert én adok nektek szájat és bölcsességet, amelynek nem tud ellenállni vagy ellene mondani egyetlen ellenfeletek sem.” Még a halál sem! Nem véletlenül köti a lelkünkre Pál apostol: Amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,54-55).
Felnézünk Krisztus keresztjére, Krisztus halálára, és nem tudjuk Őbenne nem látni a mi halálunkat. És akkor imádkozunk. Mintha saját sírunkból kiáltanánk a mi Urunkhoz, feltámadásért. Ki ad hálát Istenünknek a sírban? – Hadd válaszoljak a zsoltár költői kérdésére. Jézus Krisztus helyettünk is imádkozik, velünk imádkozik a sírban, a Szentlélek kiált helyettünk, amikor mi már nem tudunk kiáltani, mert nem úgy van, ahogy a zsoltáros gondolta, hogy a halál után vége mindennek. Jézus Krisztus hadat üzent a halálnak, és legyőzte. Ezért meghallgattatik a mi kiáltásunk. Krisztusért, aki megvásárolt bennünket magának, hogy halálunkban is az Övéi legyünk. Hogy még a halál se ragadhasson ki minket az Ő üdvösséget adó kezéből.
„Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. Mivel ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek” (1Kor 15,20-22).
Ez a vigasztalásunk, hogy egy hajszál sem vész el a fejünkről, bármi is történne velünk időközben. Van szava az imádságnak a halálra: a hitvallás szava, ami még szorosabban összeköt minket az örök élet Urával, a mi Üdvözítőnkkel.