„De az angyal így szólt hozzá: Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, akit nevezz Jánosnak. Örömöd lesz ő és vigasságod, és sokan örülnek majd az ő születésének” (Lukács 1,13-14).
Isten hall minket, sőt, Isten meg akar hallgatni minket. Óriási örömhír ez. Mi is igyekszünk erőnk szerint az Ő rendelései szerint élni. És nem bűn, ha ezért várjuk Isten áldását. Isten teremtette ilyenre az embert, hogy szüksége van dicséretre, elismerésre, szóban és anyagiakban, érintésben és tiszteletben… Mi tesszük, ami tőlünk telik, teljes szívünkből, teljes elménkből, teljes erőnkből, de egyszerűen kiszáradunk, ha nem kapunk mi is szeretetet cserébe.
Itt volt Zakariás és Erzsébet. Két igaz ember. Tették a dolgukat, legjobb lelkiismeretük szerint, de egy csapás sújtotta őket: nem volt gyermekük. Ma is nagy bánat és szomorúság, ha nincs a családban, aki továbbviszi az örökséget. Ma is a következő generáció az öröm. De ma talán könnyebben viseljük, ha ez nem adatik meg. Találunk más szolgálati lehetőséget. Akkoriban egyenesen Isten büntetésének, átkának tartották, ha valaki gyermektelen volt. És ennek megfelelően is bántak vele, megvetették, lenézték, nem is igazán vették komolyan az ilyen embert.
Ebben az állapotban, ha a társadalom egyhangúlag haszontalannak, megvetendőnek tekinti, az ember szenved, pusztul. Egy idő után elviselhetetlenné válik a fájdalma. És Zakariás tudta, hogy adatik az imádság lehetősége. Az igaz ember imádságát meghallgatja az Úr. „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének” – vallja Jakab, kortársaival együtt, és valljuk mi is.
De, ahogy Farkas József mondta egyszer az egyik prédikációjában, az Úr néha öt perccel később válaszol az imáinkra, mint ahogy azt mi szeretnénk. És ez az öt perc számunkra a kísértés, a próba ideje. Zakariás életében évtizedekig tartott ez az „öt perc”.
De letelt a várakozás ideje, és Zakariás megtudhatta, hogy azért kellett ilyen sokáig várnia, mert igazán különleges gyermekkel akarta őket az Úr megajándékozni, akinek sokan örülnek majd.
Sokszor úgy szól az Úr, hogy teljesíti az imakérésünket. Mi kérünk, könyörgünk, mert már nagyon nagy szükségünk van a szabadításra, és az Úr egyszerre csak lehajol hozzánk, és megajándékoz azzal, ami nélkül pokol, szenvedés volt az életünk. Kiemel a sárból, az iszapból, abból a veremből, amibe a hosszú idő alatt csúsztunk az Ő segítsége nélkül.
Kinyitjuk a Szentírást, elénk kerül egy Ige, és szinte kiugrik a lapok közül, megéled, és mi tudjuk, hogy ez most személyesen nekem szól, az Úr szól rajta keresztül: „Ne félj, …, meghallgatásra talált a te könyörgésed”. Nem sokkal később pedig kézhez is kapjuk az ajándékot.
Így van ez, még akkor is, ha olyan sokszor nem jól kérünk, és az Úr, bár hallja a kérésünket, mégsem adja meg úgy, abban a formában, mert Neki összehasonlíthatatlanul jobb tervei vannak a mi életünkkel. Az Úr nem mindig válaszol nekünk. Akkor a hallgatás az Ő válasza, és olyasmit jelent, hogy „Nem most!”, vagy „Nem úgy!” Néha pedig válaszol, és azt mondja, hogy „Nem!” És ez a „Nem!” ilyenkor olyan kegyelmesen szól, mintha kisütne a tavaszi napsütés, és előcsalogatná a hó alól a virágokat.
Segíts, Urunk, hogy a Te üdvözítő terveidbe illő imakéréseink legyenek, hogy örömmel halljuk a Te hozzánk szóló szavadat: „Ne félj, meghallgatásra talált a te könyörgésed.”