1 Miután sokan vállalkoztak már arra, hogy írásba foglalják a közöttünk beteljesedett eseményeket úgy, 2 amint ránk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: 3 magam is jónak láttam, hogy miután elejétől kezdve mindennek pontosan utánajártam, szép rendben megírjam neked, nagyra becsült Teofilosz, 4 hogy meggyőződhess annak a megbízhatóságáról, amire tanítottak (Lukács 1,1-4).
Így kezdi Lukács az „evangéliumát”. Jó hírét. Örömhírét. Amikor az Úr szól, örömhírt mond. Örömhír: jön a Király!
Kissé talán nehezen fogadjuk be ezt az örömhírt. Mert mi felnőttünk. Demokráciában élünk, és számunkra presztízskérdés, hogy harcoljunk minden királyság, önkényuralom ellen. Ezért nem is igazán tudunk örülni egy király érkezésének. Hiszen ő elveszi a szabad akaratunkat. Elveszi az egyenlőséget. Talán a testvériséget is. Tiltakozunk az ilyen örömhír ellen.
Az evangélium, a jó hír mégis az, hogy jön a Király, és minden rendben lesz.
Ezt a jó hírt sokan írásba foglalták. Mert az ember emlékezete bizonytalan. A szemtanúk emlékezetében is idővel megváltoznak a dolgok.
„Szemtanúi és szolgái voltak az igének” – mondja Lukács. Az apostolok maguk látták, hogy Jézus Krisztusban hogyan jött el Isten országa közénk, emberek közé. Nem csak látták, hanem részesültek is Isten országából, bekerültek Isten országába, amikor Jézus Krisztust igazán felismerték. Hangzik az örömhír: jön a Király! – kitűzik a nevében a zászlót a vártoronyba, és onnantól fogva az a város ennek a királynak az országához tartozik, ennek a királynak az igazságszolgáltatása érvényesül, ennek a királynak a rendje szerint élnek ott az emberek. Ilyen értelemben voltak szolgái az igének az apostolok. Ahol csak jártak, és ahol csak befogadták Jézus Krisztust, ott valóságosan is megjelent Isten országa, Isten eredeti, üdvözítő rendje.
Amikor megjelennek közöttünk Jézus Krisztus üdvözítő hatalmának szemtanúi és szolgái, és hirdetni kezdik az örömhírt, az evangéliumot, akkor az Ő hatalma ránk is kiterjed, minket is védelmébe vesz, elindít az üdvösség felé vezető megszentelődés útján.
Mi pedig azt mondjuk: Itt az Úr! Sőt: Szól az Úr! Mert nem csak érezzük gyógyító jelenlétét, hanem útmutatást is kapunk Tőle, mert a mi tanácstalanságunkon is segít az Ő szava. A tanúk, az Ige szolgái beszélnek, mert Isten igénybe veszi az őket, mi pedig magával Istennel kerülünk kapcsolatba. Ilyen csoda az evangéliumhirdetés.
És amikor reggelente-esténként a belső szobámban veszem elő a Bibliát, olyankor ez hogyan történik? Olyankor nincs igehirdető, akit hallgatnék, nem állnak ott az ajtómban az apostolok, akik hozzák a friss hírt…
Kulcsszó itt a „sokan”. „Miután sokan vállalkoztak már arra”. Ha otthon is vagyok, „egyéni” csendességben, akkor sem egymagamban fordulok Istenhez. Ezért is nyitjuk ki a Bibliát ilyenkor. Úgy kell ezt elképzelni, hogy Lukács, igaz nem közvetlenül, hanem több ezer év távlatából, írásban, fordításokon át, de mégiscsak Lukács beszél hozzánk. Ő is egy sereg tanú szavát adja nekünk tovább, akik látták Isten országát, és a maguk módján próbáltak beszélni róla. És Lukács evangéliumát is általában nem csak úgy a magunk ötletéből vesszük a kezünkbe, hanem valaki a kezünkbe adja, valaki elindít ezen az úton, Isten Igéjének egy ma élő tanúja. Még ha csak egy rejtett mozdulattal… Valójában egyéni kegyességben is valaki más bizonyságtétele szólít meg minket, és ehhez a megszólításhoz kötve érezzük meg Isten jelenlétét, és azt, hogy most már mi is részesei vagyunk annak a közösségnek, amit egyháznak, „szentek közösségének” nevezünk.